Paul, először is Isten hozott Budapesten, ha minden igaz, most másodszor jársz nálunk.

Valóban, ez a második alkalom, hogy nálatok járok. Elég jól emlékszem, ugyanis tavaly épp ilyenkor egy jót sétáltam a városban, nézegettem a gyönyörű épületeket és a remek magyar ételeket kóstolgattam. Imádom a várost, de leginkább azt, hogy itt játszhatok. Tavaly előzenekar voltunk, de az idén tényleg miénk a pálya.

Hogy telt a napod azzal a hat szerencsés tanítvánnyal, akik Veled gitározhattak?

Remek volt. Ez az első alkalom, hogy VIP jegyeket adtunk. Nem is hallottam azelőtt ilyesmiről, egészen addig, amíg Joe Satrianival nem játszottam az egyik G3 turnén. Én is ki akartam próbálni, de kicsit máshogy, mint ő. Joe egy nagy beszélgetést szervezett a rajongókkal. Én inkább egy lehetőséget szerettem volna adni arra, hogy elhozzák a gitárjukat, együtt zenéljünk egy kicsit, hogy kölcsönösen tanulhassunk egymástól. Nem csak beszélgettünk, hanem együtt játszottunk. Számomra a zene a legfontosabb nyelv. Sokkal jobb kommunikációs forma, mint a száraz szövegelés. Itt se beszélt mindenki angolul, mégis megértettük egymást, hisz köztünk volt a legerősebb összekötő kapocs: a zene.

Mindig arra törekedtél, hogy ezt a nyelvet önkifejezésre használd? Hogyan tudod összevetni a ma Paul Gilbertet a Mr. Bigben, vagy akár a Razor Xben eltöltött évek Pauljával? Történt azóta "nyelvújítás"?

Rengeteg dologgal foglalkoztam a karrierem során. Az első bandám a Razor X volt, ami egy ütősebb metál csapat, itt nagyon sok gyors számot játszottunk. Aztán jött a Mr Big, amelyre még mindig nyugodt szívvel mondhatom, hogy „tökös” rockzenét játszottunk. Volt egy pár igazi balladánk is, amelyekből később sláger lett.

Szólógitárosnak lenni már jóval több szabadságot jelent. Vannak keményebb dalaim ma is, de néha játszom bluest, popot, jazzt, akármit, amiben jól érzem magam. Igyekszem ezt a szabadságot minél jobban kihasználni.

Mondhatjuk, hogy megtaláltad magad ebben a fajta zenében? Megállapodtál, vagy még mindig keresed az utad?

Legalább százéves koromig szeretnék még gitározni. Tudod, én is olyan rockbandákon nőttem fel, amelyekben énekes volt. A saját bandámat is úgy képzeltem el, hogy lesz benne egy énekes. Most a legújabb szerelem számomra az instrumentális zene. Hagyom, hogy a gitárom énekeljen helyettem.

Sokat merítettem Joe Satriani zenéjéből és a G3-ból: ez dobott végleg bele abba a gödörbe, amelyből nem tudnék, és nem is akarnék soha kimászni. Tökéletes példa erre, hogy az utolsó két albumom is instrumentális alapokon nyugszik.

Tervezel még a G3-mal bármilyen turnét?

Ami azt illeti, nem is tervezhetek, hisz a G3 Joe ötlete, erről őt kell megkérdezni. Nagyon élveztem, amikor együtt zenéltünk. Akkor is, mikor nem a G3-vel játszottunk, csak mi ketten voltunk, és fantasztikus volt. Remélem, adatik még lehetőségünk ezt megismételni.

Hogyan képzeled el az instrumentális zene jövőjét?

Beleuntam már az új divatok követésébe, alakításába, így én csak annyit tudok hozzátenni, ami én vagyok. Nem tudom, hogy más miként gondolkodik erről, és azt sem, hogy a közönségnek mennyiben lesz szüksége és igénye ilyesfajta zenére. Abban azonban biztos vagyok, hogy bármilyen zenéről is legyen szó, azt olyan zenészeknek kell csinálniuk, akik imádják a munkájukat. Talán ebben kell keresni az értelmet.

Lehet popzenét is, és instrumentális zenét is szívvel-lélekkel játszani. Ha valami bukásra van ítélve, az azért van, mert a zenészek nem élvezik, hogy játszhatnak. Úgyhogy én csak maradok Paul Gilbert. Úgy gondolom, hogy egy zenei stílus akkor hal meg, ha az azt játszó emberek megunják, amit csinálnak. Azért örültem ennek a hat fiatal gitárosnak, mert sokat meríthettem a lelkesedésükből.

Látom és tudom, milyen, amikor kezdő az ember. Meg kell tanulnod, hogyan fogd a gitárt, hova pakold az ujjaidat. Eleinte persze kényelmetlenül érzed magad, de ha van elég lelkesedésed és kitartásod, akkor megtaláltad az utat afelé, hogy zenész legyél. Olyan zenész, akinek saját gondolata és stílusa van. Az igazi zenész nem is törődik a hangszerével. Becsukja a szemét, és élvezi mindazt, amit kihozott magából.

Mind a tanításhoz, mind a koncertekhez kívánok sok sikert, kitartást, és erőt, na és persze azt a nagy fülhallgatót, ami állandóan rajtad van. Apropó, miért?

Mert így hallom a legtisztábban azt a belső hangot, amit más kívülről hall. Tudod, Paul Gilbertet.