Meztelen a királynő

Brian May és Roger Taylor okosan oldották meg néhány évvel ezelőtt, amikor nem pusztán Queen név alatt kezdtek el ismét turnézni, hanem megtoldották az elnevezést annyival, hogy „+ Paul Rodgers”. Így mindenki tudhatja, miként álljon a produkcióhoz. Senki sem reklamál a fogyasztóvédőknél azért, mert a koncertjegyvásárláskor azt hitte, ez a Freddie Mercury-féle Queen, de végül kiderült, hogy mégsem.

Sírrablással sem nagyon vádolhatják őket, hiszen hogyan is kérdőjelezhetné meg bárki, hogy May és Taylor ugyanolyan fontos részesei a zenekar legendájának, mint az idén már tizenhetedik éve halott eredeti frontember? A néző felülemelkedik azon, hogy hívják a formációt, és élvezi, ahogyan a volt Free és Bad Company énekes Paul Rodgersszel a fronton nyomulnak a veteránok a deszkákon a régi klasszikusokkal, nyugtázva, hogy ez már egy másik történet. Nem túl ízléses, de érthető húzásról van tehát szó, és végülis ki más lenne jogosult használni ezt a nevet, ha nem ők?

Az a tény azonban, hogy turnézni remekül lehet így, nem jelenti azt, hogy az elnevezés egy új dalokkal teli stúdiólemez borítójára nyomtatva is működőképes lesz, ez ugyanis már kényesebb vállalkozás. Megnéznénk-e Keith Richards-ot és Charlie Wattsot egy jónevű frontemberrel élőben, ha a jobb eladhatóság kedvéért Rolling Stones plusz valakiként hirdetnék a produkciót? Erőteljes fejcsóválások közepette ugyan, de végülis miért ne, hiszen a nevek már eleve garantálnak egy szintet. Elfogadnánk lemezen ezt az egészet ezen a néven? Nyilván nem. Pláne akkor nem, ha az adott lemez nem is igazán jó.

A The Cosmos Rocksszal sajnos pont ez a helyzet: May, Taylor és Rodgers leszállítottak egy kicsit öreguras, középkategóriás rockalbumot, ami teljességgel nélkülözi azt a bombasztikus drámaiságot, ami annyira egyedülálló volt a Queenben. És mielőtt bárki az énekes nyakába akarná varrni a hiányosságokat, gyorsan védjük is meg Paul Rodgers-t, ezek a dalok ugyanis nem miatta olyan laposak és szürkék, mint amilyenek, éppúgy, ahogyan a régi Queen sem kizárólag Freddie Mercurytól lett Queen. Rodgers nagyon is jól énekel, de aki ismeri őt, az aligha lepődik meg ezen, mint ahogyan önmagában természetesen Brian May védjegyszerű gitározásába sem lehet belekötni.

Ennek ellenére a 13 dalból (plusz egy riprájz) üvölt az érdektelenség, és ez sajnos az az eset, amikor nem is igazán lehet megmagyarázni, mi a gond, mert csak az egyértelmű, hogy valami nem stimmel. Az ilyen típusú albumoknál nyeri el igazi értelmét az az ordas közhely, mely szerint az egésznek többnek kell lennie a részletek összességénél. Megírták, meghangszerelték, feljátszották, minden hang a helyén van, mégsem mozgat meg semmit az emberben a végeredményben. Meg lehet hallgatni, kellő mennyiségű erőltetés után nyilván meg is lehet szeretni, de itt jön be a képbe az a fránya elnevezés: a Queen név elvárásokat támaszt az emberben, és a legendába bizony nem fér bele egy olyan anyag, amire a hallgató a vállát vonogatja.

Ha Brian, Roger & Paul néven futna a dolog, azt mondhatnánk, igen, nem is rossz, itt egy háttérben jól elszólogató anyag három nagy rock-ikontól, nem vált világot, de kis szódával elmegy, ha éppen nincs kéznél más. Így, Queen + Paul Rodgersként értelmezhetetlenné és emiatt sajnos kiábrándítóvá válik ez az egy óra, mert úgy érzed, meg akarnak etetni valamivel, ami nem az, mint aminek mondják.

A Queen egyik legfőbb sajátossága mindig is a páratlan változatosság volt: úgy fért el a repertoárban egy sor egymástól teljesen idegen irányzat és hatás, hogy az mindvégig organikus egységet alkotott. A The Cosmos Rocksra annyi maradt ebből, hogy itt is szerepel mindenféle színű-szagú-tempójú szerzemény, határozott iránynak vagy stílusnak azonban még csak az árnyéka sem fedezhető fel.

Van itt a maga módján kis aranyos, hagyományos boogie-s rock’n’roll (Cosmos Rockin’), riffesebb, harapósabb, akár hard rocknak is beillő téma (C-lebrity, még talán ez a legkarakteresebb szám az összes közül), Paul Rodgers világába passzoló bluesosabb dal (a We Will Rock You-ból is idéző Still Burnin’ vagy a Voodoo), sőt, még modernkori rádiós gitárpop zenéket idéző elemek is felbukkannak itt-ott (Small), és így tovább.

Ha egy dallal kellene érzékeltetni, miért nem lett volna szabad Queenként kihozni ezt az albumot, az mindenképpen a We Believe lenne. A paradicsommadár, extravagáns Mercuryval a fronton simán hihető és vállalható lett volna ez a patetikus, szájbarágósan ostoba szöveggel ellátott tömegénekeltető himnusz, így azonban ledegradálódott egy szimpla giccsária-lufi szintjére.

 Víárdövörld queenesítve, csak éppen az jobb volt… A tábortüzes Call Me bícsbojzos, akusztikus jópofiskodása szintén büntet ebben a formában, ezt tényleg nem kellett volna. Még szerencse, hogy a Through The Night-ban végre tényleg úgy sír az a gitár Brian May kezében, amint azt megszoktuk a régi albumokon. A gitáros és Taylor egyébként a Say It’s Not True-ban énekesként is megvillannak néhány sor erejéig.

Élőben bizonyára nem lesz probléma a trióval és segédeikkel, de ez az album sajnos komoly csalódás. Kár érte.