Van-e közöttünk, aki teljesen egészséges, és a körülötte élő családtagjai is? Aki azt mondhatja, ha eléri valamilyen gyógyíthatatlan testi baj, alattomos kór, akkor nem szorul bátorításra, segítségre, gondoskodásra? Aligha, s bármilyen rohamosan fejlődik az orvostudomány, léteznek olyan betegségek, melyeknél véget ér a tudomány hatalma, és a beteg már csak életfogytig tartó szenvedésre számíthat.

Ki segít ilyen kritikus helyzetben? Ki áll ott a betegágynál, hogy - túl a szakszerű egészségügyi ellátáson - lelki és testi támaszt nyújtson, egy kézszorítással, egy jó szóval? Hiszen nem csak a szenvedőnek, hanem a családnak, a hozzátartozóknak is kell a bátorítás, a megerősítés, mert ők is szenvednek a tehetetlenségtől, a gyakorlatlanságtól. És, ha már nincs remény?

Ha be kell ismerni, hogy nincs tovább? Akkor kell leginkább a kötelező ellátáson túli, emberi odafordulás, a részvét és részvétel bensőséges megnyilvánulása, az élet utolsó szakaszának megkönnyítése.

Létezik ilyen segítség! Ez a hospice-szolgálat, melynek alapgondolata Angliából származik, még 1967-ből. Azóta a gondolat szárnyra kapott, és elterjedt a világ minden részén. Magyarországon a nemrég elhunyt Polcz Alaine, a neves pszichológus és író hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt, mely 1991 óta végzi a súlyos rákbetegek otthoni, majd intézeti gondozását.

Az alapítók közt volt dr. Muszbek Katalin főorvos is, aki most az alapítvány igazgatói tisztét tölti be. Vele beszélgettünk erről a nagyszerű szolgálatról, mely a végső stádiumnak nevezett életszakasz nehéz napjait, pillanatait igyekszik elviselhetővé tenni a beteg és környezete számára.

- Többféle feladatot látunk el. Egyrészt a betegek otthonában végeznek munkatársaink szakszerű ápolási tevékenységet, másrészt lelki támogatást is nyújtunk azzal a céllal, hogy a család együtt maradhasson ebben a mindannyiuk számára kritikus időszakban. Tevékenységünk a Budapest Hospice Ház létrejöttével szélesedett ki, mert ezzel lehetőség nyílt rá, hogy ambuláns szolgáltatásaink már a betegség jelentkezésekor rendelkezésre álljanak - mind a betegeknek, mind pedig a hozzátartozóknak.

Ezzel nálunk valósult meg - Magyarországon elsőként - önállóan működő, a gyógyíthatatlan betegek számára teljes körű ellátást biztosító hospice rendszer. Minden ellátás ingyenes, az alapítvány valamennyi szolgáltatása térítésmentes. Daganatos betegségben, autoimmun megbetegedésben, vagy krónikus degeneratív betegségben szenvedő, gyógyító kezelésben már nem részesülő betegeknek tudunk segíteni. Az ellátás feltétele, hogy a család folyamatosan részt vegyen a beteg gondozásában, felügyeletet vállalni, egyedülállót nem tudunk gondozni otthonukban - foglalja össze tevékenységük célját és feltételeit az igazgató főorvos.

Ezt az embert próbáló feladatot csak igazi csapatmunkában lehet ellátni. A hospice orvostól és ápolóktól kezdve a pszichológusig, gyógytornászig, szociális munkásig, lelkészig és önkéntes segítőkig sokan vesznek részt benne, hogy levegyék a testi és lelki terhek egy részét a betegről és a családról.

- Célunk, hogy elkerüljék ezek a betegek a kórházi tartózkodást a végső időszakban, amikor már nincs lehetőség a gyógyításukra. Ha szükséges, akkor 10 ágyas fekvőbeteg részlegünkben helyezzük el őket, ha már részesültek otthoni hospice ápolásban, tehát nem közvetlenül a kórházi ágyról kerülnek hozzánk. Itt holisztikus szemlélet alapján dolgozunk, a test és lélek együttes támogatását adjuk meg a betegnek. Rehabilitációs csoport is működik a Hospice Házban, mely kreatív és kulturális programokkal várja a daganatos betegeket, akik könnyebben töltenék sorstársaikkal az időt. A gondozás központjában az életminőség megőrzése áll. Magyarországon összesen kétszáz kórházi ágyon történik hospice gondozás, ami a 30 otthonápoló szervezet mellett is nagyon kevés. Mi, itt a fővárosban hajléktalan betegnek is mindig fenntartunk legalább egy helyet, hiszen ők a legrászorultabbak, nincs otthonuk - mondja az igazgató főorvosnő.

Lehet-e minőségi életről beszélni halálközelben? A hospice szolgálat odaadó munkatársai megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy a kérdésre "igen" legyen a válasz. Munkájukhoz kevés lenne csupán a tőlük elvárható tennivalók elvégzése. Az orvoslás, ápolás szakmai része megtanulható, elsajátítható és gyakorolható, a szigorú szakmai protokoll szerint. De ebben nincs benne, miként kell jól közelíteni egy haldoklóhoz, hogyan kell szólni hozzá, hogyan kell nézni rá, beszélgetni vele, megsimogatni, meghallgatni, a lehetőség szerint eloszlatni a távozni készülők súlyos félelmeit, kétségeit, s lelki megnyugváshoz segíteni őket, hogy távozásuk emberhez méltó körülmények között következzék be.

Nagy erő és empátia kell ahhoz, hogy szót értsen ebben a nehéz időszakban beteg és gondozója, de a bensőséges kapcsolatban könnyebb megélni a végső út gyötrelmeit. A hospice munkatársai azt a pluszt vállalják és gyakorolják naponta, amire kötelezni senkit sem lehet, amiért nem jár fizetés és sokszor még köszönet sem.