Már hagyománnyá vált, hogy októberben nők ezrei - politikusok, színésznők, hírességek és "civilek" - átsétálnak a rózsaszín fénybe borult Lánchídon, az Egészség Hídja Összefogás Egyesület fővédnökének, Dobrev Klárának és Körtvélyes Évának, az egyesület elnökének vezetésével.

De mi történik az év többi napján? Hogyan lehet harcolni e kór ellen, amelyben 2007-ben még mindig 2316-an haltak meg Magyarországon, olyan asszonyok, családanyák, akiknek a statisztikák szerint 90 százaléka megmenthető lett volna, ha idejében diagnosztizálják náluk a kórt?

Ez a 2316 eset is sok, túl sok - hiszen egyetlen emberélet értelmetlen elvesztése is az. Az utóbbi években 15-17 százalékkal csökkent a kórt legyőzők és jelentősen emelkedett a szűrésre ellátogatók aránya is. Igaz, még mindig csak átlagosan a nők fele megy el ultrahangra vagy mammográfiára, pedig ezek ingyenesek, sőt, a vonatköltséget is kifizetik számukra, ami páratlan egész Európában! Ugyanakkor - sajnos - azt látom, hogy mi, magyarok, hamarabb leszünk betegek, hamarabb halunk meg, mint a hasonló gazdasági adottságokkal rendelkező országok állampolgárai.

 Vagyis rosszabbul élünk annál, mint ahogy élhetnénk - - tudatta Dobrev Klára, majd így folytatta: - Az pedig kifejezetten elkeserít, hogy a mi gyerekeink 7-8 évvel hamarabb fognak meghalni, mint azokban az országokban, ahol jobban odafigyelnek az egészségükre az emberek. A szülői felelősség óriási, hiszen a gyermekek a családi mintát szokták követni. Ma is él bennem a kép: amikor kamasz koromban először rágyújtottam egy cigarettára, szegény édesapám, aki naponta két dobozzal szívott, olyan ideges lett ettől, hogy azonnal rá kellett gyújtania. Nekem a családom rosszallása, a gyerekek kérése kellett ahhoz, hogy letegyem a cigarettát.

De sikerült - és így saját példámmal is mondhatom: lehet változtatni az életmódon! Ma még kórházi kezelésre, és gyógyszerekre megy el a legnagyobb része annak a csillagászati összegnek, amit az egészségügyre költünk, ahelyett, hogy az alapellátásra és a megelőzésre áldoznánk - tette hozzá a miniszterelnök felesége. - Minden évben tervezünk-kitalálunk az egyesületben egy-egy tárgyat, amelynek bevételéből a felhívásokra, a felvilágosításokra teremtődik pénz, de nemcsak a pénz a fontos. Az idén egy elegáns, kosztümhöz, farmerhez egyaránt hordható pólót terveztettünk egy tehetséges iparművészeti főiskolással. Volt, amikor tornát népszerűsítő DVD, vagy egy rózsaszín karkötő volt az a szimbolikus tárgy, amely a kampány részeként szintén a figyelemfelhívást szolgálta.

- Ezek az akciók mennyire jutnak el a vidéki nőkhöz és a romákhoz?

- Budapesten és a nagyvárosokban, ahol csak föl kell ülni egy villamosra, és el kell menni a legközelebbi szűrőállomásra, arányaiban kevesebb nő megy el mellrákszűrésre, mint a Békés vagy Szabolcs megyei kis falvakban, ahonnan 30-40 kilométerre van a legközelebbi szűrőállomás. Azokban a falvakban, ahol az emberek összefogtak, a nők 95 százaléka vizsgáltatja meg magát. Van olyan kistelepülés a Nyírségben, ahol majdnem 100 százalékos volt legutóbb a szűrési arány. Mert kialakult egy közösség, amely ezt fontosnak tartja. Gondolta volna, hogy azok az özvegyasszonyok, akik nyugdíjasklubokban vagy más társaságban töltik el az idejüket, tovább élnek egészségben, mint akik a magányba kényszerültek? Pedig így van. A roma nők esetében nehezebb a helyzet, mások a hagyományok, de ott is lehet elérni eredményeket.

- Nem volna hatékonyabb, ha egész évben gyakoribbak lennének a tévéreklámok, ha többször felhívnák a figyelmet erre a szörnyű kórra, ahelyett hogy egy bizonyos időszakra koncentrálják az erőket?

- A hétköznapokban kevésbé látványos munka zajlik, ám szükség van a lánchídi sétához hasonló nagyszabású eseményre is, amire az egész ország odafigyel.

- A szűrővizsgálatokról mintha több szó esne, mint a megelőzésről...

- Igen, pedig a pihenés, az egészséges táplálkozás, a rendszeres testmozgás, a dohányzás mellőzése és a minden hónapban, azonos időben végzett önvizsgálat csökkenti a mellrák kockázatát. A családom rendszeresen sportol. Igyekszünk odafigyelni arra, hogy egészségesebb ételeket fogyasszunk. Néha meg lehet enni egy szelet disznósajtot, de ne mindennap az kerüljön az asztalra. Magam is évente megyek ultrahangvizsgálatra, és majd ha eljön az ideje, a mammográfiás és ultrahangvizsgálatra szintén elmegyek.

Ezzel tartozom magamnak és a családomnak. Pár évvel ezelőtt találkoztam egy negyven körüli hölggyel, aki mellrákműtét előtt állt, és három napja kapta meg a diagnózist. Mint megjegyezte, hogy nagyon sokáig nem ment el szűrővizsgálatra. "Miért?" - kérdeztem. "Mert annyi dolgom volt: a munka, a család, a gyerekek, a férjem - rengeteg fontos teendő" - válaszolta. "Mondd, azok a fontos dolgok, amelyek ott álltak a listád legelején, most, hogy megtudtad, rákos vagy, hova kerültek?"- kérdeztem tőle.

Ilyenkor döbbenünk rá ugyanis arra, hogy nem lehet semmi fontosabb, mint az egészségünk és az életünk. Ebben a magyar közgondolkodásnak is sokat kell változnia.

A rákról beszélni sokáig tabutéma volt Magyarországon. Mi a családban nyíltan beszéltünk róla, az életünkben általában véve sincsenek tabuk. Amikor a férjem először szólt arról nyilvánosan, hogy rákbeteg volt, sokan azt kérdezték: hogyan lehet ilyet bejelenteni?! Pedig Magyarországon szinte nincs olyan család, akit ne érintene - vagy érintett volna - ez a betegség. Az első lépés ez esetben is az, hogy szembenézzünk vele.