Egyértelmű ugyanis, hogy az egész atrocitás a fő meccs, az egyre jobban elmérgesedő szlovák-magyar viszonyból következik. De miért mindig északi szomszédainknál és északi szomszédainkkal van a baj? Miért mindig a szlovákok lépik túl a határokat és miért csak ők azok, akik minden egyes alkalmat megragadnak arra, hogy beszóljanak Magyarországnak akár diplomáciai szinten is?

Nem angyalok azok a szurkolók sem - legyenek éppen ferencvárosi, vagy más érzületű -, akik Magyarországról járnak át Szerdahelyre szurkolni. Messze nem angyalok, már csak azért sem, mert bizony sokszor ők sem szurkolni akarnak. Hanem provokálni az ellenfelet, húzni a szlovákokat. Bosszantani a másik tábort. Mint mindenhol a világon.

Kivéve Szlovákiát, azaz a Felvidéket. Ott ugyanis nem mindenhol szeretik a magyarokat. Néhol nagyon nem. Mondhatjuk azt is, hogy a szlovák szélsőségesek abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy van ki ellen összefogniuk, van kit gyűlölniük. Nem kell kitalálni a főellenséget, mert az amúgy is létezik. Ráadásul nap mint nap ott élnek közöttük. Magyaroknak hívják őket.

Mi magyarok viszont híján vagyunk az ilyenfajta idegen ellenségnek. Legalábbis az országhatárokon belül. Na jó, akad néhány kisebbség, mint például a cigányok, amely kisebbség bizony csak azért viszonyul magához kisebbségként, mert hírből sem ismerik a nemzettudatot. Mi magyarok viszont bírunk vele, sőt néha komolyan is vesszük. A szlovákok pedig egyenesen másról sem tudnak beszélni, mint az ő csodálatos nemzetükről. A nemzetről, melyben legalább annyira nem szeretnék benne tudni a magyarokat, mint amennyire a szlovákok pechjére benne vannak.

Kint élő magyarok osztották meg velünk a hangulatot: akármilyen hihetetlen, nincs feltétlen és mindenkori magyargyűlölet a szlovákok körében. Nem megy az anyázás lépten-nyomon a buszon, nem gyújtják föl egymás házát a felek. Még nem. Megy azonban ugyanez a politikai vezetésben. Csoda hát, hogy a hangulat átragad az országra?

Persze ettől még nem kellene a szlovák rendőröknek véresre verni a menekülésre, visszavonulásra sem képes tömeget. Mégis megtették aznap Szerdahelyen. Valószínűleg nem minden örömérzet nélkül. Viszont minden bizonnyal felsőbb utasításra.

Persze megtörténik, hogy valaki leönti festékkel a szlovákok által is lakott Pilisszentkereszt szlovák névtábláját. Sőt, az is megtörtént, hogy szélsőségesek a felháborító szerdahelyi tömegverés után a szlovák nagykövetség előtt tüntettek. Lehet, hogy el is égették a szlovák nemzeti lobogót. Nem kellett volna, persze, hogy nem kellett volna. Tessék ezt megmagyarázni a magyar szélsőségeseknek, akik végre hús-vér idegen ellenfél ellen gyűlölködhetnek, addig is elfeledve a fapados magyar viszonyokat.

Még az is lehet, hogy a néhány magyar radikális Szlovákiával kapcsolatos balhéi tükrözik valamelyest a honi közhangulatot. Legalábbis azt a részét, ami a szlovákokkal kapcsolatos. Itthon a hűvösebb vérűek még kitartanak: az eddigi szlovák kirohanásokat, magyarveréseket szélsőségesek kirohanásoknak tartották.

Ezek szerint Szlovákiában nem csak a szélsőségesek viselkednek radikálisan, hanem - Dunaszerdahelyen láthattuk - a komplett szlovák rendőrség is. Na meg persze a politikai vezetés: ez pedig így már kicsit kezd sok lenni.

Mikor Jan Slota kócos asszonynak nevezi Göncz Kingát, mikor sokkal gyérebb nemzeti gyökerekkel rendelkező ország nevez minket magyarokat hontalannak, mikor nem elég, hogy megverik Malina Hedviget, van képük letagadni, mikor egy felelős szlovák vezető szerint tankokkal kellene eltörölni bennünket a színről, mikor eszméletlenre vernek ötven magyar szurkolót akkor ideje lenne belegondolni, hogy mit is akarnak tőlünk a szlovákok.

A fő kérdés ez. Mondják már meg végre, tulajdonképpen mit is akarnak tőlünk a szlovákok?

Mármint azon kívül, hogy ne létezzünk. Az ugyanis valószínűleg még egy darabig problémájuk lesz.

Talán azt, hogy ők bármennyit üthessenek, mi még csak véletlenül se válaszoljunk rá. Pedig előbb-utóbb már csak reflexből is meg fogjuk tenni. Hiszen eddig jobbára - ugyan eleddig is akadtak magyarverések - szóban ment a vita, amely mára már szinte annyira eldurvult, hogy szavak nem is maradtak már.

Így kerültek elő a gumibotok és egyéb rendőrségi eszközök. Így lettes véresek. Magyarok vére az. Ezt akarták?

A kérdés csak az, hogy mi mit akarunk és mit merünk tenni ezek után. Asztalra csapunk végre, vagy megint elnézést kérünk, hogy élünk ?

Középút nincs. Dönteni kell. Figyelmeztetni itt már nem elég. De ami a legfontosabb, hogy semmiképpen sem erőszakkal. Higgadtan, megfontoltan, de keményen.

Hogy meghökkenjenek végre szlovák barátaink. Hogy magukba nézzenek. Egyszerű, de annál nagyobb jelentőségű tettel tudnánk ezt a legjobban végrehajtani: csak haza kellene hívni a magyar nagykövetet Pozsonyból. Vagy a szlovákot hazaküldeni.

Vagy egyszerre a kettőt. S akkor bizonyossá válna, hogy mi mit akarunk.