Ma lenne nyolcvan éves

1946-tól 1950-ig a Budai Zeneakadémián tanult Berkes Kálmánnál klarinétozni, emellett Vasady Balogh Lajosnál zeneszerzésből vett órákat. 57-ben szerzett zenetörténész oklevelet a budapesti Zeneművészeti Főiskolán, Pucciniről írt disszertációját 1959-ben a Kis Zenei Könyvtár-sorozatban adták ki.

1960-1963 között a Zeneműkiadó Vállalat lektoraként dolgozott. 1963-tól három éven át a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, 1965-től haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanított zenetörténetet és zeneelméletet. 1959 és 1974 között a Magyar Nemzet zenekritikusaként külön rovata volt Egy hét Budapest hangversenytermeiben címmel. Ismeretterjesztő műsort vezetett a Rádióban, jazztörténeti sorozatot szerkesztett, a televíziós Ki mit tud? műsorok mellett szerepet vállalt a rádióbeli Dupla vagy semmi vetélkedők zsűrijének munkájában is.

1962-ben Thomas Mann Mario és a varázsló című novellájából librettót írt Láng István táncdrámájához, amelyet az Operaház 1964-ben mutatott be. Pucciniről szóló műve mellett könyvet írt A német zene története 1750-ig címmel (1964), A jazz-ről (1964), Szabó Ferencről (1965), Alban Bergről (1967), továbbá több tanulmány- és válogatáskötetet is közreadott a szakfolyóiratokban megjelent cikkeiből. Kiadója volt a Musica per la tastiera című minuciózus pontosságú, tudományos értékű kottafüzet-sorozatnak.

Pernye András elsősorban a barokk muzsika, a romantikus olasz opera, a zeneesztétika, a zeneszociológia világával foglalkozott, sokat tett a magyar dzsesszkultúra felvirágoztatásáért. Számára a zene nemcsak közösségi élmény volt, hanem a közösség által is formált közeg: a dallamok valahogy az utcán születnek, a közösség ajkán formálódnak, aztán előbukkannak, önálló életet kezdenek élni, s szerzőjük is lesz. Ezt a gondolatot fogalmazta meg a dzsessz, a barokk muzsika és a népzene hármasságának párhuzamos elemzése során.

Zenei ízlése erősen befolyásolta a muzsikusvilágot, sok művészt fedezett fel, s támogatott a pályán. Nevéhez fűződik egy finom, zenekritikusi nyelvezet kimunkálása is, amelynek segítségével képes volt a legrosszabb előadást is kíméletlenül, mégis "mosolygós" szavakkal "lehúzni". Hihetetlen munkabírás jellemezte, emellett rendkívüli műveltsége volt az a háttér, amelynek birtokában alkotott, véleményt mondott. Munkásságát 1975-ben Erkel Ferenc-díjjal honorálták.
Gyermekbénulásból eredő mozgáskorlátozottsága az évek során egyre romlott. 52 éves korában, 1980. április 4-én önkezével vetett véget életének.