A mostani G20 csúcs után van egy olyan érzése az embernek, hogy a Nyugat rádöbbent arra, hogy szüksége van feltörekvő országokra; Kína, India és Brazília merült fel legerősebben. Megállja a helyét ez az érzés?

Kína, India és Brazília esetében akkora méretről van szó minden tekintetben, mind a kereskedelmi forgalom, mind a gazdaság nagysága – Kína a világ második legnagyobb gazdasága –, mind pedig a devizatartalékok miatt, hogy tulajdonképpen az lenne a meglepetés, ha nem szólhatnának bele ilyen ügyekbe, mint amilyenről például a G20 is szólt. Valóban ez egy új lépés, ezekkel a nagy országokkal muszáj tárgyalni, muszáj éreztetni velük azt, hogy ők is beletartoznak a világ fő döntéshozó központjaiba. Lényegében véve még nem kerültek oda. Igaz, ebből Kína kivétel, hiszen benne van az ENSZ Biztonsági Tanácsában is.

Szóba került az is, hogy a világ vezető gazdasági hatalmai pénzügyileg is támogatnák ezeket az államokat. Ez azért is érdekes, mert az Egyesült Államok és Kína viszonylatában utóbbi állam jelentős pénzügyi potenciállal bír.

A kínai jegybanknak jelentős devizatartalékai vannak, amelyek valóban, amerikai kincstárjegyekre szólnak. Ebben az értelemben ez befektetés, ami azt jelenti, hogy ha valakinek szabad pénze van, akkor leginkább még most, manapság is amerikai kötvényeket illetve kincstárjegyeket vesz. Ennek az az oka, hogy azok hozamában, állandóságában jobban bíznak. Ebben a tekintetben bárki, aki megveszi az amerikai kincstárjegyeket, az hitelezővé válik. Azonban ez mégsem olyan hitelügylet, mint amikor én bekopogok a bankhoz és kérek tőle hitelt. Ebben az esetben a vagyontárgy alapú szemlélet az, ami meghatározó, tehát az, hogy bízunk az amerikai dollárban és az amerikai gazdaságban akkor, amikor dolláreszközöket veszünk.

Jelenleg mintha érezhetőek lennének bizonyos kétségek azzal kapcsolatban, hogy az USA gazdaságára hosszú távon lehet-e alapozni.

Itt óvatosan kell fogalmazni: az amerikai gazdaság nem roppant össze. Recesszióba csúszott, de az amerikai gazdaság a tőke- és tényezőpiacainak rugalmassága, a vállalatok pénzügyi ereje, s egyáltalán a gondolkodás abban a gazdaságban még mindig a legdinamikusabb. Amerikát temetni, akármilyen területen is, nagy hiba lenne.

A G20 csúcson szóba került az is, hogy az IMF és a Világbank működését kellene úgy módosítani, hogy a feltörekvő országok is befolyással bírjanak. Lehet tudni bármit is arról, hogy ez konkrétan mit jelent?

Látványos egyezség született a válságtalálkozón, de leginkább csak az elvek szintjén. Arról például, hogy fiskális lépések kellenek, a keresletélénkítésben, a világkereskedelmi tárgyalásokon is új dolgokat akarnak felvetni, s legfőképpen újra próbálják gondolni az IMF szerepét. Azonban azt gondolom, hogy nem lesz akkora változás, mint amekkora a várakozás ezzel kapcsolatban. Az IMF változatlanul úgy fog működni, hogy a tagországok befizetnek, s egy közös tartalékból adnak a bajba jutott országnak pénzt, esetleg átalakítják a kvóták, illetve különböző koefficiensek nagyságát, de az alapelveit tekintve aligha hiszem, hogy át tudják alakítani. Legfeljebb a feltételeket puhítják bizonyos tekintetben, de keményítik máshol. Összességében az IMF szerepét nagy mértékben átalakítani nem fogják tudni.

Az történt, hogy a második világháború óta nem léptek fel ennyire egyszerre, s ekkora nagyságrendben fizetésimérleg-problémák, illetve kormányok fizetési problémái, amely a pénzügyi globalizáció nyomán tényleg válsághelyzetet teremtett. Annyiban új a helyzet, hogy egyszerre és ennyi helyen ilyen pénzigény még nem született a világgazdaságban. Korábban általában a fejlődő országokkal volt baj, az Európai Unióban csak Anglia és most Magyarország kapott IMF-pénzt, korábban a fejlődő világ országai voltak, amelyek kérelmezőként kopogtattak.