Hatvan éve halt meg Dálnoki

Miklós Béla néven született 1890. június 11-én Budapesten. Ősi székely lófő családból származott, tizenhét éves korától kezdve használta hivatalosan a tanító édesapja szülőfalujára utaló Dálnoki nemesi előnevet. 1907-ben érettségizett a soproni honvéd főreáliskolában, a Ludovika Akadémia elvégzése után, 1910-ben huszárhadnaggyá avatták. Az első világháborúban több fronton is szolgált, hazatérve a városparancsnokságra osztották be. A vezérkari akadémiát 1920-21-ben végezte el, ezután a honvédelmi minisztériumban dolgozott. 1929-ben vitézi címet kapott, ugyanebben az évben lett Horthy kormányzó katonai irodájának főnökhelyettese, 1933-1936 között Berlinben katonai attasé. 1938-ban kinevezték a 2. lovasdandár parancsnokává, a következő évben tábornok lett. 1940-ben mint az I. gyorshadtest parancsnoka részt vett Jugoszlávia és a Szovjetunió elleni hadjáratokban, ezután főhadsegédként újra a kormányzó közvetlen munkatársa volt. 1943-ban vezérezredessé léptették elő, 1944. augusztus 1-jén vette át az Északkeleti Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadsereg vezetését.

Horthy 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlete, a nyilas hatalomátvétel után Dálnoki Miklós Béla átállt a szovjet csapatokhoz. Egységeit hadiparancsban utasította a szovjetekkel való ellenségeskedés azonnali beszüntetésére, és a németekkel való szembefordulásra. A felhívásnak engedelmeskedve az 1. magyar hadsereg állományából mintegy húszezer tiszt és katona állt át a Vörös Hadsereg oldalára.

1944. december 21-én a debreceni Református Kollégiumban ült össze az úgynevezett Ideiglenes Nemzetgyűlés. A testület megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, ennek elnöke - Moszkva jóváhagyásával - Dálnoki Miklós Béla lett. Az ideiglenes kormány 1944. december 22-én Magyarország miniszterelnökévé választotta Dálnoki Miklós Bélát, aki 1945. november 15-ig töltötte be ezt a posztot, e minőségében tagja volt a Nemzeti Főtanácsnak is.

Az 1947. évi "kékcédulás" választások előtt lépett be a Magyar Függetlenségi Pártba, amelynek vezetőségi tagja volt. A parlamentbe ugyan bejutott, de mandátumától törvénytelenül megfosztották. Eztán visszavonult a közélettől, politikailag teljesen elszigetelődött, családját zaklatni kezdték, fiát kitelepítették. 1948. november 21-én hunyt el Budapesten, temetése sem katonai tiszteletadás mellett történt.