Az információs társadalomban a gazdasági, társadalmi környezet átalakulásával gyorsan változnak a hirdetési igények is: a megrendelők többsége már nem fordul művészhez egy-egy plakát megtervezéséért. A számítástechnika, a különféle szerkesztőprogramok bárki számára lehetővé teszik, hogy megszerkesszen egy plakátot.

Kőfalvi Csilla, a nagykanizsai Magyar Plakát Ház igazgatója szerint ezek a magyarázó feliratok, vagy invitáló hirdetmények nem sorolhatók a plakát műfajába, nem felelnek meg a korábbi igényeknek. Legújabb kiállításuk azt a korszakot idézi meg, amikor ez még nem így volt, azt a technikát, technológiát mutatja be, amikor a plakát még az utca képeskönyvének számított.

A felújított késő barokk korban épült magtárépületben több mint száz alkotást mutatnak be. Ezek nagy része már látható volt a Budapest Galériában, de az egykori Sóház apró, bensőséges, kicsi termei nem voltak alkalmasak tematikus bemutatásra. Blokkokban, alkotókként helyezték el az elmúlt harminc-negyven év plakátjait: a "különálló szigeteken" kiállított munkák sem témában, sem vizuális megjelenítésben nem kötődtek a korábban látottakhoz.

A nagykanizsai 350 négyzetméteres kiállítótér szigorú műemléki védettség alatt áll, a falba például egyetlen szöget sem lehet beverni. Egy légtérbe kerülnek az "utcai művek". Alkotókként vannak ugyan elhelyezve, de valamennyi illik a másikhoz: nem véletlenül kerül egymás mellé Vertel Beatrix és Szilvásy Nándor plakátja, vagy Sára Ernő és Wigner Judit alkotása. A műemléki környezetben elhelyezett plakátgrafikák a 60-70-80-as évek Magyarországáról adnak korképet, amikor még állami megrendelésre készültek plakátok. A leggyakoribb témák a kulturális rendezvények, könyvszemlék, kiállítások, filmbemutatók, ritka a mezőgazdasági és élelmiszeripari vásárra invitáló falragasz.

A plakátok akkoriban igényes, finom részletességgel kidolgozott grafikus megoldásokkal készültek. A 80-as években gyakran már gyakran alkalmaztak montázsokat, digitális fotótechnikát. Sára Ernő finom részletességgel, szinte fényképszerű pontossággal jeleníti meg a tárgyakat. Ezen plakátok közt szinte egy sincs, ami előtt ne lehetne hosszasan időzni. Az egyszerű, mondanivalók mellett olyan témák is megjelentek, ami messze túlmegy azon a síkon, ami a plakát feladata.

Tipikus példa erre Molnár Kálmán színházi Bernarda Alba háza, vagy éppen Oláh György alkotása: "Hölgyek, urak, az ábrándozás fejleszti az agyat, tessék elképzelni, legyünk egyformák, de ki legyen a modell?" - olvasható a portrékkal zsúfolt plakáton.

Külön kategóriát jelentettek a mozi- és színházplakátok. Bizottság döntötte el, hogy melyik tervet fogadják el, aztán a nyertes tervet "irtózatos" számban sokszorosították - van olyan közöttük, amely 5-10 ezres példányszámban jelent meg.

- Mindig csak az "alkotmányokat" ismerjük, és szinte sohasem gondolunk arra, hogy ki készítette a plakátokat. A művészek - bár fél Európa ismeri őket - végtelenül szerények, ezért nem árt egy kicsit rájuk irányítani a figyelmet. Révész Antal és Wigner Judit készítette el a Klein úr (Monsieur Klein - 1976-ban készült színes, francia-olasz filmdráma) tervét, Orosz István - gondolkodó elmélkedő plakátgrafikus - nevéhez kapcsolódik a kabuki színház plakátja, Árendás Józseféhez pedig számtalan színházi plakát, például a Macbethre, Az ember tragédiájára invitáló - sorol fel néhányat az alkotók közül Kőfalvi Csilla, aki a Magyar Plakát Ház két éves történetéről megemlíti, hogy kezdetben főként történelmi, historikus plakátokat mutattak be.

Az első, reprezentatív kiállítás a plakátművészet fejlődését illusztrálta 1896-tól egészen 2000-ig. Sorban következtek a történeti korszakok, a világháborúk időszaka. Amikor már úgy gondolták, hogy "sok a szomorúság", kereskedelmi plakátokat állítottak ki a két világháború közötti időszakból, például, honnét hova fejlődik a szappan, hogyan változott a divat.