Szenzációs lelet a múzeumi raktárban

"Mindig tudtuk, hogy felfedezésre váró kincset őrzünk" - mondta Eberhard Frey, a múzeum igazgatója. A leletet Mark Witton, a Portsmouth Egyetem őslénytantudósa dolgozta fel.

Vizsgálatai szerint a csont egy korábban nem ismert ősállatfaj maradványa a fogatlan pteroszauruszok (repülő őshüllők) családjából. Witton a Lacusovagus, vagyis vízi vándor nevet adta a fajnak a lelőhely után, amelyet a maradvány keletkezésének idején, 115 millió éve víz borított. A szárnyas vállmagassága nagyjából egy méter, szárnyfesztávolsága öt méter lehetett, ami a fogatlan repülő ősgyíkok körében rekordnak számít.

Az ősszörnyeteg tehát hatalmas volt, a fogsorral is rendelkező ősgyíkok mellett viszont eltörpült. A 10-12 méter szárnyfesztávolságú Quetzalcoatlus például akkora volt, mint egy mai vadászrepülőgép.

A repülő életmódot folytató ősi gerincesek kövületei igen ritkák, fogatlan ősgyíkok maradványai pedig mostanáig csak Kína területén kerültek elő. Így tudományos szenzációnak számít maga a tény is, hogy a Lacusovagus lelőhelye a legközelebbi rokonaiétól távoli Brazíliában fekszik.

"Ez is mutatja, hogy milyen keveset tudunk ezekről a lenyűgöző állatokról" - mondta Mark Witton.
A pteroszauruszok 135 millió évvel ezelőtt uralták az eget, és 65 millió évvel ezelőtt pusztultak ki a dinoszauruszokkal együtt. Ők voltak a legnagyobb repülő állatok, de nincsenek rokonságban a madarakkal, amelyek később jelentek meg. Legalább 90 alfajuk ismert.

Szárnyuk egy membránból állt, amely testük oldalához tapadt. Kiterjesztett állapotukban a karjuk tartotta, különösen a negyedik ujjuk, amely nagyon hosszú és erős volt. A maradványok ritkaságának oka, hogy csontjaik vékonyak és üregesek voltak, emiatt hamar szétporladtak. Tudtak aktívan repülni is, de főleg a légáramlatokat használták ki, mint a mai vitorlázógépek és a sárkányrepülők.

A paleontológusok szerint a szárnyaik kiterjesztése probléma lehetett, ezért magas szikláról indultak, tavak, lagúnák közelében, ahol bukórepüléssel halásztak. Egyesek szerint a földön négy lábon jártak, mások két lábon közlekedőnek képzelik őket. Abban viszont minden kutató egyetért, hogy a járásnál a repülés könnyebb volt a számukra. Sziklákon fészkeltek, ahová csak sötétedéskor tértek vissza.