Amikor a két miniszterelnök találkozik, milyen csata zajlik a személyiségek között?

Fico a konfliktusgerjesztő, mindent-vagy-semmit játékot játszik, ami a belpolitikában is vonatkozik rá: maga Vladimír Mečiar titulálta Ficot törtető karrieristának. Gyurcsány Ferenc a kooperatív, vagy legalábbis igyekszik annak látszani. A nemzeti érdeket Fico nacionalista felhanggal artikulálja a külföld felé is, s az ebből fakadó konfliktusokat is felvállalja – gondolhatunk az európai szocialisták többszöri feddésére. Ezen a pályán Gyurcsány nem játszhat, sem ideológiai meggyőződése miatt, sem azért, mert a választói bázis erre nem vevő. Ugyan a Blair-féle harmadik út adaptációjával megpróbálkozott, egyes szimbólumokat próbál is átvenni – amerikanizált változatban, ilyen például a szívre tett kéz a Himnusz közben. Azonban az adaptáció a fenti két ok miatt sikertelennek bizonyult.

Fico karizmatikus politikusnak számít otthon, Gyurcsány viszont nem. A magyar miniszterelnök inkább nagy taktikus, rövid távú győzelmet sorozatából áll a miniszterelnöksége, de jelentős körülötte a bizonytalanság. A hazai belpolitikai helyzet kihat a külpolitikára is, hiszen a magyar körülményeket Fico a diplomáciában használatos protokollt sutba vágva, szokatlanul keményen Gyurcsány szemébe is vágja: a szlovák gazdaság szépen prosperál, a magyar pedig a csőd szélén áll. Azonban közös nevező, hogy mindketten ellenfelei a szélsőjobboldalnak, legalábbis retorikailag, így például a Magyar Gárda elítélése egy sajátos közös győzelem.

Ez vissza is üthet talán, hiszen könnyen tűnhet ez a közös győzelem egy egyoldalú szlovák győzelemnek. Mégiscsak arról van szó, hogy amíg Magyarországon egyfajta gesztus a feloszlatás, addig Szlovákiában semmi nem történt.

Igen, itt jön az a dolog, amit a történeti beágyazottság, az államiság, a nemzettudat-eszmének a problémája mutat. A szlovák államiság lényegében a történelmi Magyarországgal szemben fogalmazódik meg, a magyar államiság azonban nem a szlovákok ellen van. A magyar államiság-eszmét egyfelől egy stabil középkori állami kontinuitás jellemzi, másfelől van a Trianon-szindróma is, amely az államtest megcsonkítása körüli problémát jelöli. Ebben az értelemben a magyar Felvidék Szlovákiában egy ilyen gerjesztő probléma. Elég sok belpolitikai vita is zajlik Szlovákiában, hogy mennyire érdemes egyfajta népi mitológiára hagyatkozni. Ilyen a szlovákság eredetének Szvatopluk nagymorva fejedelemig való visszavezetése. Mindemellett a konkrét diplomáciai győzelmek szintén az ő öntudatukat erősítik – főleg, ha azok a magyarok ellen történtek.



Azt el lehet mondani, hogy Fico külpolitikai tevékenysége a hazai helyzetét is erősítik, míg Gyurcsány Ferenc esetében pont fordítva van? A szlovákok győzelmei ugyanis egyúttal a magyarok vereségei.

Egyelőre úgy tűnik, hogy erről van szó, azonban nem egyszerűen a személyek ügyetlenségéről van szó, hanem inkább a politikai közhangulatról, amely körül veszi a két vezetőt. A szlovák fiatalok többsége a magyart tartja a legellenszenvesebb nemzetnek, s 70 százalékuk azt szeretné, hogy nyilvános helyen ne lehessen magyarul beszélni.

Fico, mint egy ország vezetője erősnek tűnik, ebből következően ország is erősnek tűnik, a társadalom pedig magabiztossá válik, míg Magyarországon a miniszterelnök gyengeségének látszata pont fordított hatást fejt ki. Erről van szó tehát?

A hatás kölcsönös lehet, végül is a választópolgároktól is függ a vezető. Ha a visszacsatolás pozitív, akkor társadalom és politikus kölcsönösen erősítik egymást. Magyarországon a gyengítés folyamata zajlik, ez látszik a pesszimizmuson, a politikától való elforduláson, a depressziós tüneteken.

Robert Fico karizmája a demagógiájából is adódik. A szociális elégedetlenségre épít, amely összekapcsolódik a magyarellenességgel. Ezzel ő és pártja stabilan vezeti a népszerűségi listákat – a magyar miniszterelnökkel és kormánypárttal kapcsolatban ez nem mondható el.

Van itt persze más is. Szerintem a magyar-szlovák konfliktusban jelentős szerepet játszik a közelség és a hasonlóság kérdése. Az magyarokkal szembeni önmegkülönböztetési kényszer sokkal nagyobb a szlovákok között, mint fordítva. Ez egy olyan konfliktus, ami nagyon szoros történeti-politikai kapcsolatok nyomán szoktak kialakulni.

Milyen változásnak kellene történnie ahhoz, hogy az ellentétek enyhüljenek?

Ezek talán akkor oldódhatnak meg, amikor stabilizálódik a szlovák államiság képe, s nem érzi majd a szlovák politikai elit azt, hogy kényszeresen erősítenie kell azt.

Magyarországon a baloldalon azt kellene korrigálni, amit a kettős állampolgárság ügyében elszúrtak. Egy természetes gesztusnak kellett volna lennie, hogy szimbolikusan a magyar állam nem kizárja, hanem befogadja a határon túli magyarokat. Valószínűleg a baloldali-liberális vezetők féltek attól, hogy mi lesz, ha a határon túli magyarok választójogot kapnak, amivel a Fidesz is riogatta őket annak idején. Ezt mindenképpen nehéz korrigálni a baloldal részéről – amennyiben azonban sikerül, mindenképpen erősebb lesz a nemzeti bázis, amire lehet alapozni.