Persze azt sem állítjuk, hogy nem voltak a futball ünnepi két hete folyamán olyan meccsek, amelyek után a legmorózusabb képű örök fanyalgók sem nyalták meg ujjaikat, mert emlékezetes pillanatok akadtak bőven.

Ott voltak először is a hazaiak, a gyengécske svájciak és a meglepetésre erejükön felül teljesítő osztrákok. Ha viszont a meglepetések meglepetését keressük alighanem a nagy vörös hadsereg, az orosz válogatott menetelésében találjuk végül meg. A „szbornaja” ugyanis olyat tett, amit még soha: meglepően jó csapatjátékkal (s azért az egyéniségek sem hiányoztak, gondoljunk csak Andrej Arsavinra, aki azóta is egyre kapósabb nemzetközi futballban) és egy kis szerencsével odaértek a dobogóra, azaz a legjobb négy közé.

Ott azonban egyértelműen kiderült, hogy akadt két válogatott – a német és a spanyol –, ahol egyértelműen a végső győzelem számított célnak. Lett is nagy találgatás rögtön, hogy melyik együttes esélyesebb a finálé előtt, nagyjából fifti-fiftire adták az esélyeket. Hanem ki gondolta volna például, hogy az oroszok simán átlépnek a rettenetes narancsosokon, azaz a hollandokon a negyeddöntőben?

A június 7-étől június 29-éig tartó seregszemle egyik legszínesebb csapata a török alakulat volt. Fatih Terim válogatottja a csoportmeccsek során kétszer is a hosszabbításban tudott győztes gólt szerezni, először a svájciak, másodszor a csehek ellen. Persze a fanatikus félholdasok végül elbuktak, mintahogyan az alapkörben végig remeklő, háromból háromszor győztes holland alakulat is.

Végül pedig maradtak a németek, meg persze a spanyolok. Fernando Torres egyetlen villanása pedig azt jelentette, hogy a döntőt az ibériaiak nyerik. Iker Casillas, a spanyol cséká végül megérdemelten emelhette magasba a kontinensbajnoknak járó Henry Delanuay-trófeát, de nem volt egyszerű eljutni odáig. Hiszen volt itt minden, ami egy Eb-hez kellett: volt, hogy zuhogott az eső, máskor kánikulában szenvedtek a szurkolók és a játékosok, máskor meg összeomlott az egész televíziós rendszer és a jónép szerte Európában kép nélkül maradt az egyik elődöntő estéjén.
Meg persze dráma, öröm és szidni való bírók. S ha bírók, akkor vitatott esetek, na meg persze kapusgyilkos szitáló csodalabda és a végső spanyol öröm.

Ez volt az Eb 2008-ban, persze ismét nélkülünk, magyarok nélkül. De azért élvezhető volt. Főleg annak, aki szereti a focit…