„A közember nem élhet a permanens közéleti izgalom állapotában, de az ellenzéknek az elmúlt hat év alapján ez kutya kötelessége lett volna, ez a hat esztendő ugyanis messze túllépte a demokrácia határait” – ezek a keményen megfogalmazott kemény gondolatok nem egy kemény politikus szájából hangzottak el. Még csak nem is komoly, rendszeresen a politika sodrában vitézkedő kemény „közszereplő” mondta. Sőt nem is a klasszikus értelembe vett magyar értelmiségi réteg jeles képviselője (egyesek szerint) osztotta ezúttal az észt. Pedig ők tudvalévően meglehetősen kemények. Hanem „mindössze” egy rendszeres bulvárszereplő. Egy televíziós, akiben mindig is fékezhetetlen politikai erők tomboltak, melyeket néhanapján, csütörtök esténként csak nagy nehézségek és önuralom árán tudott, tud kordában tartani. Fábry Sándor.

Mai divatos, s talán egészen helytálló kifejezéssel élve egy celeb.

Na jó, azért a hagyományos értelemben vett, mondjuk úgy keményvonalas celebtársadalom soha nem arról volt híres, hogy olyan fenemód igyekezett volna mindennemű politikai hovatartozását erőltetett módon elővezetni. Inkább törekedett mindenki – Győzikétől a méltán híres Kiszel Tündéig – arra, hogy ne jöjjön le egyből a biliben keltett szokásos botrányaik során, hogy hova húz a szívük.

A legújabb állatfajta: celeb értelmiségi

Csakhogy. A magyar celebtársadalom mára annyira felduzzadt, hogy kialakultak bizonyos „kasztok” a hírességek között is. Ezen persze nem is érdemes csodálkozni, hiszen Magyarországon mindenki celebnek számít, akire régen csak annyit mondtak, hogy megkapta azt a bizonyos tizenöt perc hírnevet.

Nem is meglepő, hogy kialakult egy olyan csoport, akiket inkább nevezhetnénk a magyar celebtársadalom értelmiségeinek, mint a magyar értelmiségiek celebjeinek. A lényeg azonban a lényeg marad: ezek a zömében tévés hírességek valamiért egyre intenzívebb késztetést éreznek arra, hogy belefolyjanak a nagypolitikába is.

Nem is csak úgy általában a politikába, hanem a vérrel áztatott, feszültségekkel teli magyar pártpolitikába. Vágó István és Fábry Sándor a legjobb példák erre. S nem csak a választások előtt történik ez meg. Az ugyanis nem csak nálunk, hanem szerte a világon elfogadott eljárás, hogy a nagy kampányok idején a vezető politikusok, a vezető politikai erők mögé felsorakoznak a hiteles – hangsúlyozzuk, hogy hiteles – médiaszereplők is. Emlékezzenek csak a közelmúlt amerikai elnökválasztására: ott már a jelölések idején kijelentette boldog-boldogtalan, hogy ki a favoritja. Igaz, akkor és ott világhírű figurák érezték úgy, hogy bárki is kíváncsi a véleményükre.

A magyar közéletben azonban más, sokkal vadabb szelek fújnak. Úgy néz ki, nálunk egyre inkább sikk kimondani a frankót, főleg ha politikai vetülete is van. Egy: addig is beszélnek az emberről. Kettő: végre máshogyan is beszélnek az emberről. Három: ki lehet szakadni az elkoptatott, leharcolt sóderharcos szerepéből.

Ütnek a szavaikkal, mégsem mondanak semmit

Az azonban messze nem mindegy, hogy ha valamelyik hírességünk nyilatkozik a politikáról, mit is mond. Ezek a magasabb kvalitású médiaszereplők ugyanis nem engedhetik meg maguknak azt, hogy ne mondjanak semmit a szavaikkal. Hát mondanak. Ütnek, sőt beütnek a szavaik. Fábry is odamondott, Vágó István is keményen beszélt, egymással meg aztán nem is lett volna érdemes vitatkozniuk, mégis megtették.

Pedig nagyon úgy néz ki, hogy manapság ez a trend: mindenki, aki számít beszél a politikai nézeteiről. Most nem a nemi, nemzetiségi, vallási hovatartozás válik fontossá, hanem az, hogy ki milyen színekben képzeli el a jövőt. S ha még csak ennyiből állna a történet! A divat ugyanis egyre inkább arra ferdül el, hogy a véleményüket bármikor és bárkiről hajlandóak elmondani a nagy magyar megmondóemberek.

Akikre – ez az egészben a legszebb, s egyben a legijesztőbb is – sokan, nagyon sokan figyelnek. Ezért nem mindegy, hogy mikor, kiről, és milyen formában mondanak véleményt azok, akik nem biztos, hogy bármikor, bárkiről és bármilyen formában tudnak olyat mondani, amivel nem ártanak a saját megítélésüknek, s nem csinálnak paprikajancsit magukból.

Ja, Fábry persze azt is hozzátette a nagy őszinteségi politikai számadásában (sőt inkább számonkérésében), hogy ha arra gondol, hogy az áldatlan állapotoknak az ellenzék hat évig alig tudott gátat vetni, elégtelenen kívül más osztályzatot nem tud az indexébe beírni.

Celebpolitika: csak mondjunk valamit...

Na bumm, egy öreg motoros tévés, aki legalább annyiszor mondott már irdatlan bicskanyitogató ökörséget saját műsorában, mint okos, elgondolkodtató dolgot nem hogy csak mindig aktuális megmondóembernek, de tanárbácsinak képzelve magát kifejti, hogy milyen csúnyán viselkedik a kormány, s milyen csúnyán az ellenzék, hogy hagyja a kormányt csúnyán viselkedni.

Azaz nem mondott semmit. Azt viszont olyan durván tette, hogy jól magára haragította a feleket. Azaz Fábry Sándor lényegében fölvázolt egy olyan politikai krikszkrakszot, melyben senki sem felel meg a kívánalmaknak. Magyarul az egész magyar politikai elit úgy, ahogy van nem ér semmit.

Ezt viszont úgy kellett Fábry Sándornak elmondania, hogy legyen egy kis éle is a dolognak. Ráadásul a Magyar Nemzet szépen be is csomagolta neki a korántsem világmegváltó gondolatait.

Fábry nem lett több ezáltal. De a magyar politika sem lett kevesebb. Na ja, több se.

Csak akkor meg mi értelme volt ez egésznek?

Hiszen amikor például Győzike meg a többi dzsungelhuszár nem hajlandó semmit mondani a politikáról, eszük ágában sincs politizálni, és még az egésznek a szagától is émelyegnek, a hallgatásukkal is többet mondanak, mint néhány nagy lángelmének mondott "sómen". Különbség nincs köztük.

A régi magyar közmondással élve: ha hallgattál volna, nem estél volna bele. Vagy valami ilyesmi.