Mondják, hogy a magyar közbiztonság romlik. Hogy a falvakban olyan rossz a helyzet, hogy egyes helyeken sötétedés után már ki sem szabad menni az utcára. Sőt nemhogy az utcára, de még saját portánkra sem, mert ott sem lehetünk biztonságban. Meg némelyek azt is mondják, hogy ami eljut a médiába, az a jéghegy csúcsának csak az árnyéka. A gránát bedobálása az alvók ágyába, a Molotov-koktélos támadások, vagy a vadászpuskás kivégzések sajnos csupán kiragadott esetek.

És egyesek azt is megpróbálják elmagyarázni, a Magyar Gárda felbukkanása mindezeknek a következménye. Hogy ha az állam nem képes ellátni a legalapvetőbb funkcióját, miszerint köteles megvédeni a lakosságot az erőszaktól és nyugalmat meg biztonságot teremteni, akkor azt valakinek meg kell tennie. Ha nincs elég adóforinton fizetett rendőr (mert azokat elköltik másra vagy lenyúlják), akkor a társadalom majd elkezdi szervezni a saját védelmét. Tiszta sor.

Most azonban hosszú bénázás után feloszlatták a gárdát, az Igazságügyi Minisztérium pedig rögtön kemény munkába kezdett. Nyilván azért, hogy a közbiztonságunk javuljon. A kockafejű hivatalnokok és a politikai agyjankók ki is találták az okosságot. Legfontosabb lépésük így év elején, hogy a büntetés-végrehajtási intézetekben raboskodók számára is lehetővé tegyék a mobiltelefon-használatot. Remek ötlet, csak dolgozzatok tovább fiúk!

Gratulálunk!

Ez most tényleg az ország legfontosabb közbiztonsági kérdése. A cigányok felfegyverzett bandákba verődve gyűlnek Rakamazon, hogy elégtételt vegyenek egy romákat fenyegető plakátért, máshol neonácik dobálják a benzines palackot cigányok házaira, több szórakozóhelyen szamurájkardokkal hasogatják a bulizókat, de mindez nem lényeg, a minisztérium gyorsreagálású ötlettrösztje a rabok jobb viselkedésében látja a legfontosabb megoldandó problémát.

Persze ne bagatellizáljunk! A szabaduló elítéltek beilleszkedése a társadalomba egy szebbreményű országban tényleg komoly szakmai kihívás az unatkozó kriminológusok és a papírgalacsin-gyúrogatással időt múlató szakpolitikusok számára. Merthogy a cél ez: nevelés. Juhász Gábor a minisztérium államtitkára szép kerek mondatokban a köztelevízióban elmondta, a nevelés egyik fontos eleme lehet a telefonhasználat engedélyezése.

Elrejtett csecsebecsék

Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a börtönökben ülő bűnözők számára mindent megér, hogy bejuttassák a mobilt a zárkába. Míg régen a ráspolyt sütötte a gondos mama a kenyérbe, ma a mobilokat. De van, hogy műlábban, gyümölcsben vagy borotvahabban juttattják be a maroktelefont. A legkellemetlenebb persze (legalábbis a rabokra nézve) mikor maguk az elítéltek viszik be különböző testnyílásukba helyezve az apró készülékeket. Ebből is kitűnik, mi mindent megtesznek a dutyilakók szeretteik felhívásáért.

De vajon tényleg otthon hagyott feleségeiket hívják? A mobilhasználat engedélyezése ugyanis azonnal felveti a szervezett bűnözés melegágyának rosszindulatú gondolatát. Mert mi sem lenne nagyobb segítség a maffiának, ha a szabadlábon rakoncátlankodók a rácsok mögött ülőkkel is felvehetnék a napi kapcsolatot. Hiába ültetnek le egy nagykutyát, az bentről gond nélkül irányítaná az embereit.

Két oldal

Persze ne essünk át a túloldalra. A kérdés alapvetően nem ennyire egyszerű és még a vén mackósok is tudják, hogy minden páncélszekrényben talált érmének két oldala van. Ennek is. Egyrészt nyilván elfogadható az a tézis, hogy mobiltelefon használat engedélyezése a nevelés valódi eszköze lehet.

Egy rabnak a legkeményebb élmény (és most hagyjuk a fürdőszobai közös huncutkodásokat) a külvilágtól való elszigeteltség. Ha pedig nem életfogytiglan ül, akkor hosszú évek múltán olyan világba lép majd ki, melyet egyáltalán nem ismer. A börtön teljesen az otthonává válik. Így jóval könnyebben juthat majd arra az elhatározásra, hogy folytatja bűnöző életmódját, legfeljebb „haza” viszik. A mobillal viszont képet kaphat a szeretteitől, mi történik kint. Ezért pedig sokan képesek „jól” viselkedni.

Mi a különbség?

A másik oldala a dolognak, hogy a „jól” viselkedés már ma is méltányolandó. Méghozzá a legnagyobb ajándékkal, amit csak egy elzárt ember kaphat: csökkentik az ítélet által megszabott börtönévek számát. A mobilért vajon „még jobban” kell majd viselkedni vagy elég, ha ugyanolyan jól viselkedik, mint a szabadulásáért alapból? Mert ha nincs különbség, akkor nem is nevelési eszköz.

Aztán ott van a társadalom nagy részének az a felfogása, hogy a bűnözők már most is túl sok kényelmi szolgáltatást kapnak. Tévé, videojáték, többfajta menü stb. Ha még a mobilozást is engedélyezik számukra, akkor úgy fognak élni, mint ahogy azt sokan manapság saját otthonukban teszik. Ez pedig még viccnek is rossz: elfogadhatatlan. Sokan azt gondolják, hogy a bűnt elkövetőknek térdig vízben kellene kikötözve állni, nem kanapén távirányítózni és az otthoniakkal trécselni naphosszat.

Zárszó

A téma kivesézése persze hosszas elemzésekre adna lehetőséget és izgalmas szakdolgozati témának is beillene. Itt csupán az a célunk, hogy felhívjuk a minisztérium kobakvakaróinak a figyelmét arra, lenne ám más probléma is, melyet nemhogy ma, de tegnap meg kellett volna oldaniuk. Egyszerűen nem vet túl jó fényt rájuk, hogy a közbiztonsági helyzet megoldása helyett a rabok életének megkönnyítésén dolgoznak. Nem értük vannak, hanem értünk.