Naná, hogy most mindenki Barack Obamára és az Egyesült Államokra szegezi a tekintetét. A tegnapi beiktatási ünnepségen az új elnök el is mondta, még mindig ők a világ vezető nemzete. Mondhatnánk: micsoda pökhendi magatartás ez, milyen harsogó nacionalizmus. Ám attól, hogy ez sérti a német, a francia, a kenyai vagy a magyar nemzeti érzéseket, még igaz. Sajnos vagy nem, de Amerika szuperhatalom és ezt tegnap meg is próbálta bemutatni.

Igaz, az ünnepségről nem csak a nagyravágyás, de a félelem is sugárzott. A háztetőkön kémlelő mesterlövészek garmadája, a csontig átvizsgált emberek, a húszezer rendőr, vagy azok, akik még az ünnepség végén sem jutottak át a biztonsági ellenőrzésen mind arról mesélnek, hogy ez az ország fél. És bizony van mitől.

Clinton nagyot lépett

Akik látnak és nem csak néznek, tudják, a Clinton által meghirdetett doktrína – miszerint az amerikai külpolitikai célokat a diplomácia helyett teljes mértékben gazdasági eszközökkel kell elérni – vezetett a világ elképesztően gyors globalizációjához, a multinacionális céghálózat brutális megerősödéséhez és az amerikai gazdaság kilencvenes években látott kiugró fejlődéséhez.

Ehhez persze kiváló asszisztenciát nyújtott a Nemzetközi Valutaalap (IMF). Az IMF-be természetesen az USA a legnagyobb befizető, így a saját érdekeit tudta érvényesíteni minden egyes „segély” nyújtásakor. Ez persze sokakat zavart, de mondhatjuk úgy is: dühített.

Erre válaszul megindultak az Amerika-ellenes mozgalmak. Nem csupán a fejlődő országokban, hanem akár tetszik, akár nem a hagyományosan Amerika-barát „nyugati” államokban is. Sőt, ahogy a volt szocialista országok rádöbbentek a rendszerváltás nem hozta el a Kánaánt, bizony itt is sokan kezdték az Egyesült Államokat vádolni.

Nagyon bíztak magukban

A bűnbak szerep pedig nem állt jól Amerikának. Nem igazán tudtak vele mit kezdeni, hiszen biztosak voltak saját felsőbbrendűségükben. Persze nem szeretnénk áthallást a náci Németország árja-ideológiájára. Erről szó sem volt. Csupán csak biztosak voltak benne, hogy ők a „jó oldal” katonái, a világ megmentői. Ehhez persze kiváló muníciót szolgáltatott Hollywood, ahol minden egyes alkalommal amerikai polgár mentette meg a bolygót, az arab, a német, az orosz terroristáktól vagy épp gonoszlelkű földönkívüli lényektől.

Ez persze éppen az ellenkező hatást váltotta ki a világ egyéb nemzeteinek lelkében. Lenézve érezték magukat. Nem volt tehát véletlen, hogy sok helyen szabályozták az amerikai-hazai filmek arányát. De Franciaországban és Portugáliában McDonald’s ellenes mozgalom indult, más országokban az amerikai multikra kezdtek ferde szemmel nézni, megint máshol - főként Kelet-Közép-Európában - mindenféle alulról jövő kezdeményezés ütötte fel a fejét. Ilyen volt például a "kólás ellenállás" is: a fiatalok nem ittak kólát, ezzel egyfajta passzív ellenállást mutatva Amerikának.

Irigység

Akármennyire is tűntek ezek a dolgok sokszor gyerekesnek, a kilencvenes évek végére tapinthatóvá vált a feszültség. Ezt a feszültséget persze nyilvánvalóan az irigység is szülte. Az amerikai életszínvonal – melyet a filmekből, reklámokból folyamatosan az orrunk alá dörgöltek – gyorsan emelkedett. Tegyük hozzá, köszönhetően az olcsó hiteleknek és a kínai dömpingárúnak, ami aztán megásta a gödröt a mostani világgazdasági hasra esésnek.

Az irigység végül 2001. szeptember 11-én ért a csúcspontjára. Ekkor a korábbi Amerika-bírálók közül sokan suttogták csöndben a bajszuk alatt: megérdemelték. A két toronnyal azonban az amerikai felsőbbrendűségi érzés is romba dőlt, de legalábbis megrázkódott. Az emberek félni kezdtek, és néhányan bizony az okokat is felismerték (gondoljunk Michael Moore filmjeire). Az ennek nyomán kitört két háború egy kapkodó nagyhatalom rossz vezetőinek köszönhető. Ahelyett, hogy az USA tekintélye helyreállt volna a világban, még mélyebbre süllyedt.

Újabb hatalmak emelkedése

Miközben Amerika a maga értelmetlen harcát vívta, csendben két nagyhatalom jelent meg a porondon. Kína többek közt az amerikai pénzek beáramlásával tudott hihetetlen gazdasági teljesítményt nyújtani, Oroszország pedig az energiahordozóival és erőszakos politikájának segítségével tudott újra felemelkedni. Azt, hogy az EU mit csinált közben rejtély… majd a jövő történelemkönyvei megmutatják. Mert bővítés ide vagy oda, már régen nem ellensúlya a három említett nagyhatalomnak.

Az Amerika-bírálók persze ma is sokan vannak. Jól látják, hiába térdel ma a fél világ Obama lábai előtt, ez az ember – akármilyen színű is – nem fogja megváltani őket. De az USA-barátok közül is sokan hiszik, hogy Amerikának vége. Az előző évszázad volt az ország aranykora, most a hanyatlás jön – mondják. Csendben hozzáteszik, Kína évszázada és Oroszország további erősödése vár ránk.

Bizony, bizony

Lehet, hogy igazuk van. A gazdasági világválság Amerikát rendkívül súlyosan érintette és a gazdasági recessziónak még mindig nincs vége. Ráadásul nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy belássuk, a birodalmak feltűnnek, virágoznak, majd eltűnnek. Mindegyik.

Nem kell persze olyan forrón enni a kását, Amerika eltűnése azért még messze van. És nem biztos, hogy nagyon drukkolni kell neki. Mert azok, akik ellenszenvvel viseltetnek Amerika iránt, akiknek nem tetszik az uniformizált gyorsétterem, a minden filmben feltűnő piros-fehér csíkos, csillagos lobogó, akik elhányják magukat Hollywoodtól, akik megalázónak érzik az USA határán az ujjlenyomat vételt, akik gyűlölik az amerikai életstílust, a fogyasztói társadalom mindenhatóságát, azok vigyázzanak!

Ez vár ránk?

Mert mit fognak majd akkor mondani, ha Kínai gyorséttermek hálózzák be a világot, és nem angolul, de kínaiul kell majd az óvodában tanulnia a gyereknek, vagy ha nem fognak mást találni az üzletekben csak kínai bóvlit, és ha emiatt végül országok gazdasága dől össze? Vagy ha újra oroszul kell tanulni és kötelező lesz az úttörő mozgalom büszke tagjának lenni?

Oroszország sosem ismerte a demokráciát, és lássuk be, nem is fogja. A kínai szintúgy. Bármelyik lesz a világ vezető hatalma, nem sok jóra számíthatunk. Amerika erőszakossága sokakat zavar, de értsük meg, a kínai vagy az orosz agresszív gazdaságpolitikához képest kismiskák. Ha egyszer Kína vagy Oroszország elkapja a hegemóniához vezető fonalat, Isten óvjon minket.

Lehet tehát szidni Amerikát, de csak óvatosan. Sok szidalom jogos, sok alaptalan. De mielőtt nagyon elkezdenek ügyködni az Egyesült Államok aláaknázásán, érdemes körülnézni és feltenni a kérdést: ha elbukik, kit kapunk a nyakunkba helyette?