Münchhausen báró kerestetik címmel jelent meg az Új Reformkor sorozat legfrissebb, harmadik kötete, amelyben ezúttal is a hazai közgondolkodás kiválóságait kérdezték a szerkesztők, Hankiss Elemér és Heltai Péter. A most felvetett probléma még húsbavágóbb, mint amikor korábban a magyar televíziózás közműveltséggel kapcsolatos felelősségét feszegették, illetőleg azt a provokatív kérdést járták körül, hogy miféle veszteség érné a világot, ha Magyarország egyszer csak eltűnne a Föld felszínéről.

A harmadik kötet szerzői arra keresik a választ, hogy mit kezdjünk a nagy magyar válsággal? Hogyan jutott idáig a világ? Magyarországot miért érinti különös erővel a válság? Mert gazdaságunk már amúgy is rossz állapotban volt? Mert az ország cselekvőképességét gátolják a politikai viszályok? Hogyan lehetne kilábolni a bajból?

Százegynéhány közéleti szereplőhöz küldték el a felkérő levelet, s nyolcvanhárman válaszoltak, írták le szempontjaikat, javaslataikat. A szerkesztők is meglepődtek, mert ez majdnem világrekord, az efféle felkérésekre nemzetközi tapasztalatok szerint jó, ha a megkeresettek fele válaszol. A vélemények megalkotóinak névsora Baán Lászlótól, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójától szociológusokon, filozófusokon, közgazdászokon, publicistákon, volt és jelenlegi akadémiai elnökön át Wermer Andrásig, a Happy End Kft. alapítójáig és Zdeborszky Györgyig, a Magyar Fejlesztési Bank igazgatóságának elnökéig terjed.

- A válaszolók nagy aránya azt jelzi, hogy a magyar társadalom fölébredt - mondja Hankiss Elemér. - Tudja, hogy baj van, s az eddiginél nagyobb mértékben kell részt venni a megoldások keresésében. Íme egy jó jel egy rossz válságban.

- Mivel magyarázza, hogy az Önök megkeresettjei végiggondolt, érvekkel alátámasztott értékeléssel és stratégiával tudnak előállni, miközben a nagypolitikában még mintha csak válságkezelési puhatolózás folyna?

- Egyfelől a válság kibontakozása évek óta látható volt mindenki számára, aki látni akart. Aki figyelte a számokat és emberekkel beszélt, járta az országot, tudta, hogy itthon a válság egyre mélyül. De a világválság felhői is gyülekeztek, előre sejthető volt, hogy az amerikai és európai túlfogyasztás árát előbb-utóbb meg kell fizetni - állítja az író-szociológus.

- Vagyis nem vihető tovább így a fogyasztói társadalom?

- Csakis mértékkel, ahogy egy józan háziasszony tudja, hogy a családnak fogyasztani kell, de nem többet, mint amennyi pénze van, s annyi hitelt vehet föl, amelyet remélhetőleg képes lesz visszafizetni. Ezek a feltételek nem voltak meg az elmúlt 10-20 évben a fejlett világban. Ehhez csatlakoztunk mi, szegények. A túlfogyasztás a Kádár rendszerben kezdődött, s a megnövekedett adósságteher miatt a mi újraindulásunk '89-ben nehezebb volt más országokénál. Ezt tetézte, hogy 2000-től a médiumok, reklámok, bankok, brókerek, pénzügyi szakértők, közgazdászok szinte ránk erőszakolták a fogyasztói kultúrát. Ennél is jóval nagyobb baj volt az, hogy a politika és a gazdaságpolitika felelőtlenül és tisztességtelenül szórta a pénzt. Most mindennek isszuk a levét.

- Milyen válasz körvonalazódott arra a sorsdöntő körkérdésükre, hogy mit kell változtatni e válságos időkben?

- Meglepő módon csaknem valamennyi szerző, a közgazdák is, azt hangsúlyozták, hogy nemcsak gazdasági, hanem mélyreható társadalmi válságról is van szó. Az első feladat természetesen az, hogy mielőbb kikászálódjunk a gazdasági bajokból, de önmagában ez még nem fogja megoldani az ország sorsát. Kezelni kell a kulturális, magatartás- és mentalitásbeli problémákat is. Kuszaságuk és a komplexitásuk miatt ezeket a sokkal bonyolultabb orvosolni, mint a gazdasági gondokat.

- Miként viselkedjék az átlagember a jelenlegi helyzetben?

- Sokféle átlagember van. A középréteg billeg, veszélybe került; a következő egy-két évben valószínűleg rosszabbul él majd az eddiginél. Képviselői kövessenek el mindent a talpon maradásért. A sok lehetséges teendő közül csak egyet említek: kezdjen a család minden tagja intenzíven nyelvet tanulni; mert amikor egy-két év múlva a gazdaság beindul majd, mindenekelőtt azok fognak felkapaszkodni a vicinálisra vagy gyorsvonatra, akik a hazai és az európai piacon egyaránt megélnek. Ami a társadalom legnehezebb körülmények között élő mintegy negyven százalékát illeti, őket különösen súlyosan érinti majd a válság.

Életszínvonaluk öt-tíz százalékkal is csökkenhet, és ez már a betevő falatot és a meleg szobát veszélyezteti. Ez elfogadhatatlan és tragikus. Óriási a magyar politikai osztály felelőssége. Az ország vezetőinek jelenlegi kapkodása és tehetetlensége pedig megbocsáthatatlan - hangsúlyozta Hankiss Elemér.

- Mit tehetne az említett negyven százalék?

- Elsősorban az ország vezetőinek kell kidolgozniuk és elindítaniuk a kibontakozás távlatos, dinamikus stratégiáját. Tanulhatnának abból, például, ahogy annak idején Roosevelték kivezették Amerikát egy legalább ilyen mély válságból.

Ami az érintetteket illeti: akik még aktív korban vannak, azoknak meg kell ragadniuk a tisztességes munka minden alkalmát, ha lehet, tovább kell képezniük magukat, a gyerekeiket szigorúan iskolába kell járatniuk, és nem utolsósorban: minden lehetséges módon segíteniük kell egymást, törődniük kell az idősekkel, magányosokkal, betegekkel.

Összetartó közösségek jobban túlélik majd a válságos éveket, mint azok, amelyek szétzilálódnak. Saját magunkat kell kihúznunk a pácból, a hajunknál fogva, mint Münchhausen, a báró teszi az ismert fantasztikus történetben. Bölcs dolog volna például, ha mindenki megtanulna felelősségteljesen bánni a pénzzel, s ezt akár már az iskolában is oktatnák. De nagyon fontos volna, hogy ne másokon takarékoskodjunk! Borzasztó volna, ha az emberek mások kárára kezdenének takarékoskodni az idejükkel, erejükkel, mert megijedtek, és már csak önmagukkal és a családjukkal akarnak törődni. Egy válságból ki lehet kerülni szégyenteljesen és méltóságteljesen. Ez utóbbira példa, ahogy a háború után több európai ország kilábolt egy pusztító gazdasági, társadalmi, emberi válságból.

- Tekintsük a válságból való kilábolást afféle újjáépítésnek?

- Különben is ráfér erre az országra egy alapos újjáépítés. Mindenki tehet valamit már azzal is, ha csak egy kicsit jobban elsimítja az aszfaltot; egy hajszálnyival jobban betartja a törvényeket, még lelkiismeretesebben segíti elmaradozó diákjait vagy képviselőként egy csöppet többet gondolkozik és tisztességesebben viselkedik, mint eddig. Jó volna, ha most is kialakulna egy olyan szellemiség, mint annak idején Széchenyiék, Kossuthék korában, amely arra ösztönözne ebben az országban sokakat, hogy tegyenek valamit ezért a társadalomért meg a városukért, falujukért, egymásért. Épp most kezdeményezzük az Új Reformkor elnevezésű mozgalmat, amely igyekszik majd, ebben a szellemben megmozgatni minél többeket. Ez persze, önmagában, még nagyon kevés.