Hokiország boldog polgárai
Hokiországgá válni nem egyszerű feladat. Magyarország mégis megpróbálja. Fanatikusok és megszállottak, azok, kiknek életük a hoki: mindenki előtt egy cél lebeg. A hoki által jobbá tenni ezt a minden téren leharcolt országot.
2009. április 27. hétfő 19:09 - HírExtra
Magyarország hokiország akar lenni.
Ezt
Pat Cortina, a magyar jégkorong válogatott kanadai-olasz szövetségi kapitánya mondta a Kanada ellen 9-0-ra elveszített világbajnoki csoportmeccs után.
Magyarország hokiország akar lenni, s higgyék el, ez attól függetlenül be is fog következni, hogy válogatottunk kiesik, vagy éppen bent marad a svájci A csoportos vébén.
Mert a leendő magyar hokinemzet ugyan elválaszthatatlan a most éppen Svájcban történelmet író magyar válogatottól, Szuper Leventétől, Palkovics Krisztiántól, s a honosított Vaszjunyin Artyomtól vagy épp a kanadaiak ellen kulcscsontját törő Benk Andrástól, de messze nem egyenlő vele.
A magyar hokinemzet ugyanis a szurkolókat is jelenti, sőt őket jelenti csak igazán: az embereket, akik pontosan tisztában vannak a magyar válogatott tudásával, pontosan ismerik a nemzetközi hoki erőviszonyait. Csakhogy a gazdasági, társadalmi és morális válság kellős közepén, melyben országunk vergődik, a Mónika show-k és a Győzikék idejében szeretne valamiért rajongani, valamit imádni, amitől megkapja azt az érzelmi pluszt, melyet alapesetben a magyar társadalom egyes részeinek kellene átadnia egymásnak.
A magyar hokiország jelenti azokat a szülőket is, akik ha kell este tizenegykor viszik a gyereket edzésre, mert csak akkor jut a lurkó csapata az amúgy is méregdrága jégidőhöz, s nem panaszkodnak, ha a kissrácnak éppen hó végén megy tönkre a korcsolyája, s akkor kell újat venni.
A magyar hokiország jelenti azokat az edzőket is, akik akár egy jól fizető külföldi állást is feladnak csak azért, hogy nevetségesen alacsony összegért itthon taníthassák hokizni a gyerekeket, s nem szólnak semmit az égetően rossz körülményekhez, csak akkor, ha már minden kötél szakad – mint
Kercsó Árpád, aki annak idején azért települt át Erdélyből, hogy felnevelhesse a Ladányi-féle dunaújvárosi generációt, s csak azért nem tudta végigcsinálni ugyanezt Zalaegerszegen, mert eladták csapata feje felől a csarnokot.
A magyar hokiország azokat a sportvezetőket is jelenti, akik éjt nappallá téve azt keresik és kutatják, hogy milyen módon segíthetnének még egyesületükön, hogyan tudnák még a klubjuk – ezzel pedig közvetetten az egész magyar hoki – javát szolgálni, s addig nem nyugodnak, amíg ki nem hozzák a sokszor szűkös lehetőségekből a maximumot – bármennyi véres-verejtékes munkába is kerül ez sokszor, mint Ocskay Gábor Fehérváron, vagy Szélig Árpád Újvárosban.
A magyar hokiország elnevezés Pat Cortinát magában foglalja, aki kanadai-olasz szakemberként ma már magyarul köszönti az éppen szembejövő újságírókat, de akinek hangjától hangos általában szünetekben a magyar öltöző, s aki megkönnyezte tavaly áprilisban a szapporói csoda után a magyar himnuszt.
A magyar hokiország a honi jégkorong szövetséget is jelenti, például Kovács Zoltán főtitkárt, aki ha kell a feldühödött szurkolók között próbál nyugalmat generálni, ha kell telefonon intézi az általa személyesen nem is ismert serdülőjátékos igazolását, s minden erejével lobbizik azért, hogy Magyarország 2014-ben A csoportos jégkorong világbajnokságot rendezhessen Budapesten és Székesfehérváron.
A magyar hokiország az összes legendát is jelenti, akik valaha tettek valamit a magyar hokiért, a még a sportág őskorában korongozó Margó doktortól kezdve a Fradi legnagyobbján, Jakabházy Istvánon át az újpestiek legnagyobbjáig,
Ancsin Jánosig, a harmincas években három főiskolai vébét is nyert magyar „úttörőktől” egészen a mindig morózus arcú, s füstfelhőbe burkolózó egykori szövetségi kapitányunkig, Boróczi Gáborig.
A magyar hokiország jelenti azokat a fiatal, vagy épp nem is olyan fiatal hobbijátékosokat is, akik fülig érő szájjal lépnek végre péntek vagy épp szombat este tizenegykor a jégre a legkisebb gyakorlópályákon is szerte az országban, hiszen valahol muszáj kiereszteniük a hét közben összegyűlt mérgező gőzt, vagy azokat a kissrácokat, akik kipirosodott arccal bámulják a pálya kapujára kifüggesztett jégbeosztást azt fürkészve, hogy jövő héten éppen suli előtt, után, vagy ne adj’ Isten közben lesz lehetőségük ismét a jégre lépniük.
S a magyar hokiország Ocskay Gábort is jelenti, Kiscsicsót, aki az életét áldozta azért, hogy eljöhessen egyszer a nap, amikor kijelenthetjük: eljött az idő, hokinemzetté váltunk.
Ha pedig ennyi ember akarja, hogy Magyarország hokiországgá váljon, akkor nincs miről beszélnünk.
Ha Magyarország hokiországgá akar lenni, akkor az is lesz.