Oligarchia

Az „orosz oligarchia” kifejezésről leginkább Mihail Hodorkovszkij jut eszünkbe, akit gazdasági bűncselekmények miatt ítéltek börtönre (s ahogy a helyzet jelenleg kinéz, még ülni is fog egy darabig, hiába a lassan lejáró szibériai száműzetés). Az orosz oligarchia azonban jóval összetettebb kérdéskör, annak kezdete pedig a Szovjetunió utolsó évtizedéig nyúlik vissza. A képlet hasonló a magyarországi viszonyokhoz: voltak, akik kihasználva kapcsolati tőkéjüket olyan üzleti lépéseket tudtak megtenni, amilyeneket mások nem. A spontán privatizációs korszak (egészen 1991-ig) vagy éppen a rendszer szemhunyása melletti nyugati importcikkek piacra dobása igen nagy előnyt jelentett sokaknak, akik így tisztes megélhetésre tettek szert abban az időszakban, amikor erre amúgy kevesebb lehetőség nyílott volna.

Oroszországban Borisz Jelcin elnöklésének éveit szokás ezen mágnások csúcsidőszakának nevezni. Akik megfelelő kapcsolataik révén tudták, hogy „mikor hol kell lenni”, komoly befolyást tudtak gyakorolni az állami politikákra, beleértve a gazdaság- és pénzügypolitikát is. Jelcin gyengeségére (ami nagy részben alkoholizmusának is következménye volt) kis híján ráment maga az ország is, ami nem csupán a megszaladó inflációt, az orosz társadalom amúgy sem könnyű megélhetését tette még nehezebbé, de egyúttal frusztrálta is a társadalmat. Az addig hatalmas(nak gondolt) Szovjetunió helyett az oroszok előtt maradt egy összeesett, maradék erejét is elvesztett ország, annak hatalmas földrajzi kiterjedésével és ipari, gazdasági potenciáljával, beleérve a földgázt és kőolajat.

Kapcsolatrendszer

Vlagyimir Putyin színre lépésével nem csak egy alaphangon karakteres személyiség költözött a Kremlbe, hanem a KGB volt főtisztjeként magával vitte kapcsolatrendszerét, amelyet kamatoztatva eddig sikeresen tudott úrrá lenne a kilencvenes évek végének nagy orosz gazdasági válságán. A válságkezelés leglátványosabb része az oligarchia megrendszabályozása volt, a már említett Mihail Hodorkovszkij példája után többen önkéntes száműzetésbe vonultak. Ez azonban nem jelent anyagi jellegű leszámolást, hiszen magát Vlagyimir Putyint is az orosz pénzemberek egy részének igen komoly (pénzügyi) támogatásával választották meg.

Az orosz oligarchia vezéralakjait igen nehéz összeállítani, ám mindenképpen meg kell említeni Borisz Berezovszkijt, aki a BBC szerint mindmáig a legbefolyásosabb orosz oligarcha, matematikusból lett autókereskedő a Gorbacsov-érában. Berezovszkij Jelcinnek volt at egyik legnagyobb szövetségese, majd Putyin alatt kegyvesztetté vált. Berezovszkij karrierjének érdekessége, hogy a Lada-eladással foglalkozó cége bevonzott egy 300 millió dolláros befektetést a General Motors részéről… A BBC információja szerint azóta tulajdonrésze van az ORT televízióban, az Izvesztyija napilapban, s Oroszország „legmodernebb” olajtársaságában, a Sibneftben.

Kiegyezés

Megemlíthetjük ugyanakkor magát Vlagyimir Putyint is, aki körülbelül negyven milliárd dolláros vagyonával nem szégyenkezhet. A volt elnök – jelenleg miniszterelnök – politikájának kulcsa láthatólag az együttműködés. Együttműködni azokkal a milliárdosokkal, akikkel lehet, ezen túl a politikai hatalom megfelelő megosztásával vinni előre a saját és Oroszország ügyét.

Szergej Mihejev politikai elemző nyilatkozta a Magyar Nemzetben, hogy a putyini-medvegyevi „hatalommegosztás” nem veszélyezteti a politikai status quot, ők „egy csapatban játszanak”. Különböző személyiségükből fakadóan azonban különböző rétegeket és korosztályokat tudnak megszólítani, ezzel tudják szélesíteni hatalmi bázisukat (az elemző példaként Medvegyevet hozta fel, aki aktívabban veszi ki a részét az online marketingben, többször tűnik fel az interneten, videómegosztó oldalakon, mint előde).

Akármennyire is kárhoztatják a nyugati államok a Putyin által vezetett politikát, azt látni kell, hogy népszerűsége nem véletlen. A Szovjetunió szétesése, a jelcini politika csődje után olyan kiegyezést tudott végrehajtani Oroszország gyakorlati uraival, amely nem csupán az orosz gazdaságot élesztette fel tetszhalotti állapotából, de az orosz társadalomnak is visszaadta büszkeségét. „…senkinek sem fogjuk megengedni, hogy figyelmen kívül hagyja érdekeinket” – nyilatkozta az említett napilapnak Mihejev, ami világosan jelzi az orosz magabiztosságot, s azt, hogy lassan már csak az Oroszországon kívüli (jellemzően inkább nyugati) világnak kell megtanulnia helyén kezelni a Nagy Medvét.