Neeem, kérem. Nem az akciófilmek a hibásak azért, mert egyre több fiatalkorú fordul az agresszióhoz, ha valami elintéznivalója van. Fenéket. Nem is a horrorfilm. Nem is a mekdonálc (ha valaki hunglis helyett angolul kéri: mekdánolc), ami létének kábé annyi értelme van, mint lócitromban a c-vitaminnak. Ráadásul a Blikk című kultúrlap által megszólaltatott Réz Andrásnak sincs igaza: nem is a minden idők legprimitívebb műsorai, a híres kibeszélősók a sárosak abban, hogy a gyerekek helyett sokszor állatokat kell kezelnie az iskolában a pedagógusnak. Felejtsük már el a TV-n való lovaglást, az csak egy komponense a bajnak.

Az alapvető probléma az, hogy a felnőtt, aki felelős a gyerekének a neveléséért vagy baromságokkal foglalkozik, vagy a sz.rt is kihajtja magából, hogy megéljen, ahelyett, hogy a neveléssel foglalkozna. Bizony. 25-35 év közöttiek közül pakolják fel a kezüket azok, akik nem láttak akciófilmet, mondjuk a jó kis klasszikusan debil Rambót, vagy Chuck Norris bármelyik moziját, amiben egymaga lemészárolja a vietkongokat. Oszt’ mégis többen tudták, hogy mi a határ valóság és fikció között.

Baj lesz

Amikor a szülő a kocsmában ül és/vagy idióta újságokat olvas és/vagy üres fejjel bámulja a debilebbnél debilebb műsorokat a kereskedelmi TV-ken, s gyakran ő maga is agresszív állatként viselkedik otthon, akkor nem kell csodálkozni, hogy a gyerek is fogékonyabb ezekre a mintákra. Ha pedig nincs, aki megmondja neki, hogy Józsikám, ezt ne csináld, mert baj lesz, akkor baj lesz. Bizony.

A kecskeméti mészárlásért sem Chuck Norris, meg a GTA a hibás. A blikkféle kultúrlapok által csak Marikának hívott édesanyát is vegyük már elő. Hogy nevelt? Mit tett azért, hogy a gyerekébe ne szoruljon annyi indulat, amit csak úgy tudott belőle kijönni (ebben Réznek igaza van), hogy 10 szúrással mészárolta le a mellette fekvő barátnőjét? Van komoly ember, aki szerint ez a pillanat hevében történt? Marhaság! Ez nem a pillanat hevében történt, hanem réges-régen halmozódó, belül elfojtott agresszió kitörése volt, amiért – kövezzenek meg érte – nem a 17 éves kölyök a felelős, hanem bizony a környezete, amelyik képtelen volt az ő problémáit megoldani. Vagy egyáltalán foglalkozni vele.

Nem csak a gyilkos a hibás

Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyilkos maga nem hibás, mert de. Csak nincs egyedül. Ő egy szűk környezet kreatúrája, akármennyire is 50 kiló, és akármennyire is szemüveges, fiatal értelmiséginek tűnik. Azok áldozata, akik nem voltak képesek érteni a nyelvén. A szülői feladat nem abban áll, hogy enni adunk a kölöknek, meg zsebpénzt , oszt’ menjen ahova jól esik neki, vagy zárkózzon be a szobájába és hagyjon mindenkit békén, mert anyukának meg apukának éppen fontosabb dolga van. A munka fontos, persze, de ha nincs meg a megfelelő szülő-gyerek kapcsolat, akkor abból ilyen tragédiák jöhetnek ki: ti. olyan, ami családon belüli problémaként végérvényesen tönkretesz két (vagy akár több) családot.

Csak egy halk megjegyzés a végére: a modell érvényes a politikára is. A feszültségekért legelőször a döntéshozókat kell elővenni, s utána azokat, akik nem tudnak uralkodni magukon, s tettlegességig visznek konfliktusokat. Gyilkosságra nincs bocsánat, de a rossz nevelésre sincs.