Napjaink egyik leglátványosabb sportága, milliók rajonganak érte az egész világon Kanadától Brazílián át egészen Svájcig. Női és férfi szakága is megtalálható a nyári olimpia programján, a profi élversenyzők dollár tíz- sőt százezrekért küzdenek a versenysorozatok helyosztóin. Magyarországon azonban valamiért alig ismerik, vagy ha tudják is hova tenni a játékot, rendszerint nem egészen jó helyre teszik. Mi az oka annak, hogy a strandröplabdázás messze nem olyan színvonalú hazánkban, mint lehetne? A HírExtra ennek a kérdésnek a megválaszolására vállalkozott.

Kösz, Joe!

Pedig minden olyan szépen indult... A sportág magyar hódítása ugyanis a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor is egy Magyarországon élő amerikai úriember, bizonyos Jo (a vezetékneve az éles emlékű röplabdás illetékesek szerint Lamsal volt) megtette a Magyar Röplabda Szövetség felé az első lépéseket strandröpi ügyben. Később Bernáth Beával, a korábbi válogatott teremröplabdázóval együtt tette le a magyar strandröplabda alapjait: 1990 nyarán amerikai mintára, amerikai szabályok szerint megrendezték az első országos bajnokságot.

Csakhogy a sportág hazai hőskorát csúnya leépülés követte. Kun Gábor, hazánk egyik legtapasztaltabb strandröpis versenyszervezője abban látja a hibát, hogy a kilencvenes években a játék népszerűsítése, tömegesítése egyszerűen elmaradt.

Megjött a kedve a sportághoz? Esetleg még csak ismerkedik a strandröpivel? Íme egy kis összeállítás a világ homokos röplabdapályáiról: ízelítő a strandröpi profijainak közreműködésével!

– Akkoriban a strandröplabda csak kirakat szinten létezett, nem volt képzés, a teremből jöttek ki a játékosok, akik jól érezték magukat. Szó sem volt edzőkről, pályákról, még csak szűk háttérrel sem rendelkezett a sportág. Ennek a megteremtése hosszú-hosszú évekig elmaradt – mondta el a HírExtrának Kun.

Elszúrták

A mai napig aktív versenyszervezőként működő strandröpis szerint a teremváltozatot előtérbe helyező szövetség egész egyszerűen nem érezte át ebben az új, látványos sportban a kitörési pontot, mellyel meg lehetett volna állítani a teremröplabdára akkortájt jellemző hanyatlást.

A versenyszervezők azonban nagy erőfeszítések árán életben tartották a játékot, hogy aztán a 2000-es években elkezdődhessen valami kis pezsgés: egyre inkább előtérbe került egy-két támogató. Különböző pályázati pénzekből összegyűlt nagyjából száz millió forint is, amit pályák létesítésére fordítottak, nemzetközi áttörést az eredményekben azonban csak nem sikerült elérniük.

– 2000-től kezdve voltak jó női párosaink, de nem kaptak igazi támogatást. Ebben a sportban ugyanis rengeteget kell szerte a világban versenyezni, ha valaki a felszínen akar maradni. Mivel ma már egyre kevesebb az ilyen jellegű támogató, a mi versenyzőink is csak a kisebb, minél közelebbi nemzetközi tornákra tudnak eljutni – vázolta a sportág ördögi körét Kun Gábor.

Van benne fantázia, csak...

A bajt csak tetézte, s máig tetézi, hogy utánpótlás lényegében alig akad, mintha el lenne szigetelve a sportág a többitől – főleg sporttámogatásilag. Attól függetlenül ugyanis, hogy a strandröplabda olimpiai sportág, a magyar sportvezetés elég mostohául bánik vele.

– Komoly szakmai háttér kellene. Úgy kellene felépíteni a strandröplabdát, mint annak idején a jéghokit, ez persze egyrészt pénz, másrészt szakmai program kérdése. Utóbbi azonban már körvonalazódik: külföldi edzőkben, pályákban, sőt fedett pályákban (jelenleg egyetlen fedett strandröplabda pálya sem található kis hazánkban – a szerk.), valamint az utánpótlásképzésben kellene gondolkodnunk. Utóbbi esetében talán hamarosan történik egy komolyabb előrelépés, ugyanis pályázunk egy jelentősebb állami támogatásra a Héraklész program keretében – mesélte reménykedve Kun, s hozzátette: a strandröplabda sokkal-sokkal előrébb járhatna hazánkban, ha kicsit komolyabban vesszük tíz évvel ezelőtt.

A strandröpiben ugyanis rengeteg fantázia van, csak az igazi háttér hiányzik mögüle.

Mint oly sok más esetben is ebben az országban…