2000. márciusi EU-csúcson elfogadott Lisszaboni Stratégia az uniós tagállamok gazdasági-társadalmi együttműködésére irányuló tervezet, amely fő célja az volt, hogy az elfogadását követő tíz éves periódusban az Európai Unió a világ egyik legversenyképesebb tudásalapú gazdaságává és társadalmává váljon. A célkitűzések között volt a nemzeti társadalmak erősebb együttműködése, a könnyedebb és szorosabb gazdasági együttműködés.

A folyamat koordinálásához minden év tavaszán megrendezték az uniós állam- és kormányfői találkozókat, azzal a nem titkolt céllal, hogy az európai integrációban részt vevő államok a konföderáció tudásbázisú versenyképességét tekintve felzárkózzanak az Egyesült Államokhoz és Japánhoz. Ebből a szempontból fontos volt a 2005-ös csúcs, amikorra már világos volt, hogy nem hogy a jó ütem tartásáról nem beszélhetünk, de a lemaradás még növekszik is. Helyzetelemzések után a kihívás a tagállamok érdekeltté tételében találták meg, melyre válaszként megfogalmazódott, hogy az ún. „legjobb tagállami módszer” bevezetésével gyorsabb fejlődést lehet elérni. Ennek a módszernek a lényege, hogy a közösségi célokat a tagállamok a saját meglátásaik szerint igyekeznek elérni, a leggyorsabb fejlődést produkáló államok módszerét pedig átvételre lehet ajánlani a többi tagállam számára. A 2005-ös csúcs „félidei felülvizsgálatának” egyik következtetése az volt, hogy fokozni kell a tagállamok elkötelezettségét.

Július elsején Svédország átveszi az Európai Unió elnökségét Csehországtól, Stockholmban pedig már most fogadkoznak, hogy megmozdítják a Brüsszel körüli állóvizet. Lesz is mit. Svéd diplomaták szerint újra kell fogalmazni a Lisszaboni Stratégiával kapcsolatos brüsszeli álláspontokat. Az északi állam diplomatái szerint olyan új narratívákat kell találni a dokumentummal kapcsolatban, amelyek közelebb viszik az állampolgárokhoz a Stratégia értelmét és lényegét.

Brüsszelben óvatosak

Mindazonáltal brüsszeli vezetők némileg óvatosabban fogalmaznak: valóban gyorsítani kell a gazdasági reformok gyakorlatba ültetését, azonban nem várható különösebb eredmény a Stratégia – év második felén esedékes – újrafogalmazása után sem. Az már az európai bürokraták számára is évek óta világos, hogy a 2010-re korábban kitűzött célok nem tarthatóak, s már a Stratégia lejárta utáni időkre tekintenek. A gyakorlatba való átültetés üteme a nagy probléma – mondta Gerard de Graaf az Európai Bizottság főtitkárságának Lisszaboni Stratégiáért felelős részlegének vezetője. A probléma ráadásul az összhangban van: hiába szeretne az Európai Bizottság „lisszaboni” előrehaladást a munkaerőpiac területén, ha az üzleti környezet tekintetében nincs előrehaladás. Így nem lehet sikert elérni – mondta de Graaf, jelezve: összehangolt fejlődés kell a gazdasági élet egyszerre több területén.

Fredrik Reinfeldt svéd miniszterelnök azonban bizakodó a jövőt illetően, bár a nyilatkozataiból az látszik, hogy nem a jelenlegi, 2000-2010-es lisszaboni folyamat fenntartását tartja időszerűnek. Szerinte újra kell fogalmazni a jelenlegi kitűzéseket, s reálisabb, megvalósítható célokkal kell új folyamatot indítani. Széleskörű internetes vita indul ősztől az EU jövőjét illetően, amely következményeként jövő év márciusában – már a spanyol elnökség alatt – várható egy újra gondolt, új stratégia elindulása.

Gerard de Graaf erre reagálva azt mondta: a tagállamok nemzeti elkötelezettsége nélkül igen kicsi valószínűséggel fog elkészülni egy új program. A tagállami akarat az első lépés – mondta. Szavai szerint az internet ilyen célokra való felhasználása nagyon hasznos lehetne, azonban nem kompenzálhatja a tagállami akaratot. De Graaf elismeri, hogy a társadalommal való kapcsolattartás a Lisszaboni Stratégia talán leggyengébb pontja volt, így hiába kínált az Európai Bizottság egy jó terméket, annak minősége felől nem sikerült meggyőzni azokat, akik pedig a legfontosabb láncszemet képezik a folyamatban: a társadalmat és a tagállami döntéshozókat. De Graaf szerint az emberek egy része nem foglalkozik a kérdéssel, másik része pedig már régen elkönyvelte, hogy a lisszaboni folyamat megbukott. Szerintem nem lehet még tudni, hogy mi lesz: Lisszaboni Stratégia B, vagy valami teljesen új, s bármi is lesz, nem lehet még tudni, hogy milyen irányban indul el az EU, melyek lesznek a prioritások. A lényeg ugyanakkor az, hogy egy teljesen új narratívát kell felállítani – mondta.

Az ördög lakhelye

Az ördög a részletekben lakozik. Nincs senki, aki a fejlődés ellen van, csak mások az elképzelések. Egyesek szerint az oktatás, mások szerint valami más lenne megfelelő. Elemzésekben már olvasható volt, hogy amennyiben az európai integrációt továbbra is néhány bürokrata forszírozza, a tagállamok pedig továbbra is csak a geopolitikai helyzetben és az eurókötegeben látják az intézményrendszer szükségszerűségét, addig nem hogy a világ legdinamikusabban fejlődő tudásalapú gazdaságává nem válik az EU, de tovább erősíti azt a magáról már több régióban kialakított képet, amely szerint még a saját ügyeit se tudja normálisan megoldani. Az oktatáson túl is van ugyanis élet, sőt, a legnagyobb problémák nem a tagállami iskolapadokban kezdődnek, hanem a tagállami parlamentekben és Brüsszelben. Egy elemzés szerint az Unió jövője szempontjából két fontos kérdés a médiareprezentáció és az Európai Unió intézményi struktúrája.

Mindkét kérdés lényege az, hogy az információk ismeretében éri-e olyan hatás az uniós polgárt, amely a témával való foglalkozásra, az arról való gondolkodásra sarkallja. Ehhez átfogó sajtókampány lenne szükséges, s nem elég csupán egy-egy műsor a televíziós csatornákon. Mindemellett nem lehet szó nélkül elmenni amellett a kérdés mellett, hogy mennyire fogadóképesek az unió társadalmai a különböző közösségi kérdésekre. Ezt leginkább regionális szinten lehetne érzékeltetni – talán legtágabb kategóriaként a vasfüggöny két oldala említhető. Az újonnan demokratizált társadalmak ugyanis jelentős részben nem tudták még levetni magukról a kommunista rendszert, s azt, hogy az Unió keleti régiójának demokráciái még most, 2009-ben is alakulnak, ennél fogva az államok működése – beleértve különösen a politikai és a sajtóelitet – nem mindig fedi az elvárásokat. Első lépésként tehát kiegyensúlyozott társadalmi létet kellene tudnia biztosítani a hatalmi eliteknek, mind anyagi, egzisztenciális, mind kulturális értelemben. A kérdéskör feszegetése igen messzire visz, például a társadalom és döntéshozók (politikum és média) egymásra utaltsága, az egymással szembeni elvárások kölcsönös elismerése, legitimként való elfogadása igen sok időt vesz igénybe. Mégis: amíg nincs belpolitikai stabilitás (a gazdasági válság, az illegitim kormányok, a demokratikusnak nem nevezhető működési módszerek), s amíg a polgár energiáit a megélhetési kérdések kötik le, lényegében felesleges azon agyalni, hogyan lehetne az európai uniós kérdéseket köztudatba vinni.