Már a Fidesz is csak egy-egy Szijjártó vagy Cser-Palkovics nyilatkozat erejéig kattog az előre hozott választásokon. Végül volt annyi esze, hogy belássa: valakinek el kell tüntetnie a válság, illetve az elmúlt évek romhalmazát. Sőt, immár olyannyira nem bánja a Bajnai-kormány válságkezelő intézkedéseit, hogy olykor be is segít neki a T. Házban. (Véletlen lett volna, hogy az igen necces adótörvény-szavazásnál húsz Fideszes képviselő a parlamenti büfében maradt?)

Tetszik vagy sem, ma nem a hatalomváltás problémája a legfontosabb Magyarországon, hanem az elharapódzó kirekesztő gondolkodás, kéz a kézben a jogállam tekintélyének eróziójával. E kettő sokkal nagyobb ellensége hőn áhított politikai-gazdasági stabilitásunknak, mint a legkeményebb konszolidációs csomag.

Ugyanis minden egyes megjelent riport a New York Times vagy a Neue Zürcher Zeitung hasábjain a magyarországi romagyilkosságokról és/vagy a Magyar Gárdáról olyan presztízshátrány, amelyet csupán évtizedekben mérve lehet ledolgozni. A hazánk boldogulását nagyban befolyásoló észak-atlanti államok közvéleményét a XXI. századi Fekete Sereg ma inkább érdekli, mint az, kicsoda Bajnai Gordon és mikor váltja már a jól ismert Orbán Viktor. (A külvilág számára e szempontból csupán az érdekes, hogy a mindenkori magyar kormányfő tartja-e a fejlődés kulcsát jelentő rendkívül szigorú fiskális egyensúlyt.)

Ezért fájó, hogy az intoleráns gondolkodásra ma jóval nagyobb a társadalom fogékonysága, mint bármikor a rendszerváltás óta. Ráadásul a kirekesztő közhangulat terjedésével párhuzamosan a liberális eszmék meglehetős térvesztése is érzékelhető, amely azonban még összetettebb okokra vezethető vissza, mint a Jobbik-jelenség.

Első helyen kell említeni a Szabad Demokraták Szövetségét, amely minden volt az elmúlt 15 évben, csak szabad nem. (Az első szög az SZDSZ koporsójába 1994. június 24-én, a szocialistákkal kötött koalíciós szerződés aláírásakor került.) Másrészt tapasztalható, hogy válságos időkben az embereket kevéssé hatja át a drogliberalizáció, vagy a melegek polgárjogainak kérdésköre, ellenben azzal, lesz-e mit dolgozni holnap. Harmadrészt, míg a rendszerváltás utáni felszabadult légkör kedvezett a szabadságeszmény terjedésének, mára jócskán megsárgult a hurráhangulat.

Mindezek azonban még nem kéne, hogy azt eredményezzék: a szélsőséges szervezetek egy demokratikus alapkérdésekben is megosztott, közös fellépésre képtelen mérsékelt többséggel találják magukat szembe. Márpedig a helyzet az, hogy a magyar közvéleménynek csak az egyik felét érdekli, mi lesz az elméletben „sorstalan”, jogerősen tiltott Magyar Gárda sorsa.

A jobboldali sajtó legszívesebben tudomást sem vesz a Gárda-jelenségről, vagy ha mégis, hamarabb állítja pellengérre az állandó jogértelmezésben bajlódó kékegyenruhásokat, mint a „Mocskos zsidók!” – felkiáltással élő, nyilas jelképeket magára aggató Vona-legényeket. (Aki látta a múltkori tüntetésről készült Hír TV-s bejátszásokat, amelyek egytől egyig „békés” tüntetőkről szóltak, tudja miről van szó.)

Az alapdilemma egyszerű. Joguk van-e hozzá a szélsőséges csoportoknak, hogy a véleménynyilvánítás- és gyülekezési szabadságára hivatkozzanak, ha csupán verbálisan uszítanak, de tettlegességig nem jutnak el?

A gyakorlatban kiderül, hogy ez még a mienkénél csöppet szilárdabb demokratikus berendezkedésű Egyesült Államokban is fogas kérdés. Ám ott a mérsékelt politikai erők a médiával karöltve szemernyi kétséget sem hagynak a felől, hogy a szélsőségesek mérgezik a közbeszédet, és ennek megfelelő bánásmódban részesítik őket. Az USA-ban legföljebb epizódszerep jut egy-egy szélsőségnek a politika színpadán.

Eközben a Jobbik foggal-körömmel kapaszkodik, mert kapaszkodhat a Magyar Gárdába. A Gárdába, amelynek köszönheti, hogy a nulláról indulva, egyetlen parlamenti ciklus leforgása alatt ott lesz a Harmadik Magyar Köztársaság Országgyűlésében. A Gárda, kiállásával és szellemiségével valósággal felöklelte a rezignált magyar közvéleményt, beleértve ebbe a látványos, könnyen megragadható történeteket kedvelő médiát is.

Ez elég volt arra, hogy a mindennapos „balra-jobbra át”-tól elszédült emberek felfigyeljenek a Vona-legények mögött álló párt primitív megoldásaira, s bejuttassák jelöltjeiket az Európai Parlamentbe. Ahol mindjárt sikerült is feltűnést kelteniük. A java azonban csak tavasszal jön. S lesz miről cikkeznie a NY Times-nak és a Zürcher Zeitung-nak.