A különféle kínai cégek az utóbbi időben egyre-másra terjeszkednek a Föld összes régiójában. Megvetik lábukat nemcsak a szegényebb (ún. fejlődő) országokban, hanem Ausztráliában és Kanadában is.

A kínai gazdasági rendszer egy olyan sajátos – a világon egyedüliként alkalmazott – rendszer, amely egyaránt magán visel szocialista és kapitalista jegyeket is. Egyik oldalról adva van az a szabály, miszerint a kínai vállalatok nem kerülhetnek többségi külföldi tulajdonba, s az állam nemcsak tulajdonosként van jelen, hanem aktívan beleszól a napi (operatív) munkába is. Másrészt viszont a kínai vállalatok külföldi terjeszkedésükkel a szabad versenyes piacon is jelen vannak, illetve a kínai vállalatokban részesedést szerezhetnek a külföldi cégek is.

Hatalmas állami pénzek

2100 milliárd dollár. Összesen ennyit ér a világ legnagyobb valutatartaléka, amely felett a kínai politikai vezetés rendelkezik.

Az elmúlt években egyre nagyobb ütemben nőtt a kínai devizatartalék: csak az idei év második negyedévében közel 180 milliárddal, köszönhetően a májusi – rekordot jelentő – 80 milliárd dollárnak. A hatalmas összeget nem „pihentetik” tovább a kínaiak, inkább befektetik.

„A pekingi kormány az ország hatalmasra duzzadt valutatartalékainak felhasználásával segíti a kínai vállalatok külföldi terjeszkedését” – ezt a napokban jelentette be Ven Csia-pao kínai miniszterelnök. A jelentős összeget tehát nem közvetlen válságkezelésre fordítja a kínai vezetés, hanem arra, hogy feltőkésítse vele a kínai állami nagyvállalatokat és így azok a világ minél több pontján, minél több stratégiailag fontos cégében részesedéshez tudnak jutni.

Az utóbbi években amúgy is fellendülő kínai expanzió most még tovább növekedhet ez által. Csak összehasonlításképp: a külföldre irányuló nem közvetlen pénzügyi beruházások összessége tavaly már meghaladta a 40 milliárd dollárt. (Ezt a rekordot valószínűleg idén megdöntik.)

Hol vannak már jelen?

Évekkel ezelőtt még csak az olcsó kínai áru és a kínai emberek tíz- és százezrei özönlötték el Észak-Amerikát és Európát, mára azonban már a különböző állami vállalatok is követik őket.

Mivel a kínai gazdaság – amely a válság ellenére továbbra is hatalmas GDP-arányos növekedést képes produkálni – hatalmas nyersanyagigényű gazdaság, a kínai vállalatok elsősorban olyan külföldi cégekben szereztek részesedést, amelyek képesek ezt kielégíteni.

Így például megvetették a lábukat Afrikában is, ahol elsősorban a két hatalmas kínai olajipari vállalat, a CHOOC és a Sinopec nyomul. Nemrég szerezték meg például egy Angola partjainál lévő olajmező kitermelési jogainak 20 százalékát. Ezen kívül Nyugat-Afrikában és Irakban is érdekeltté váltak ezek a cégek, miután szerződést kötöttek a svájci Addax Petroleum felvásárlásáról. A 7,2 milliárd dolláros ügylet világosan mutatja, hogy a kínaiak egyáltalán nem sajnálják a pénzt céljai elérésére, hiszen a Addax tényleges piaci értéke ettől jóval kisebb.

Az olajipari cégek mellett a külföldi, bányászati szektorban tevékenykedő vállalatok iránt is élénk érdeklődést mutatnak. Az állami befektetési alap (China Investment Corp. – CIC) révén több kanadai és ausztrál bányavállalatban is többségi részesedést szereztek.
Ausztráliában annyira nyomultak a kínai vállalatok, hogy már politikai félelmek is megfogalmazódtak az ottani politikusok részéről. S bár ezek miatt már meg is hiúsult egy hatalmas beruházás, a befektetések (és a felvásárlások) tovább folytatódnak.

Európában és az Egyesült Államokban pedig több feldolgozó üzemben és áruházláncban szereztek részesedést a kínaiak. (Többek között például a brit Tesco áruházláncban is.)

Mi a cél?

A világgazdasági folyamatokat elemző közgazdászok és a Kínával foglalkozó politikusok szerint a hatalmas volumenű befektetések részét képezik annak a hivatalos kínai célkitűzésnek, hogy végső soron sikerüljön függetlenedniük az amerikai dollár-rendszertől.

Ennek hatásos eszköze az, hogy lényegében „megszabadulnak” a dollárjaiktól úgy, hogy vállalatokba, részvényekbe és egyéb pénzügyi eszközökbe fektetik azokat.

Kína tehát igyekszik maximálisan kihasználni a világgazdasági válság nyújtotta lehetőségeket, így a meggyengült USA és EU rovására jelentős pozíciókat szerezzen a világpiacon. Az állami irányítású kínai cégek a világgazdasági válság kitörése óta érezhetően növelték külföldi aktivitásukat, mint láttuk ez különösen igaz az olaj- és nyersanyagszektorra, de más, hosszú távú befektetéseket is szívesen megcéloznak.

A kínai törekvések egyébként nagyon hasonlatosak az utóbbi időben ugyancsak megélénkülő orosz terjeszkedésre. A különbség annyi, hogy míg az oroszok „lufija” – a nyersanyagárak alacsony szintje miatt – várhatóan kipukkan, a kínai cégek állami támogatás nélkül is nyereségesen működnek, egyszóval: stabilabbak.

Vajon hová fog ez vezetni, és mi lesz a Nyugat reakciója? Lehetősége lesz-e egyáltalán reagálnia a Nyugatnak a fokozódó kínai nyomulásra?