Az Észak- Atlanti Szövetség Oroszországgal szemben tanúsított magatartásának újragondolása hónapok óta napirenden van, így senkit nem lepett meg a stratégiaváltásról szóló bejelentés, melynek vezérgondolata: Moszkva nélkül nem megy egy sor nemzetközi feszültség megoldása.

Ezek közül Rasmussen elsősorban a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelmet, az új rakétavédelmi rendszer kiépítését, a kábítószer-kereskedelem visszaszorítását, valamint a tömegpusztító fegyverek terjedésének akadályozását említette.

Miután a NATO-ban kulcsszerepet játszó Egyesült Államok az év elején lándzsát tört az amerikai-orosz kapcsolatok Bush-korszak utáni újraindítása mellett, nyilvánvalóvá vált: a Nyugat szimbolikus gesztusokra is hajlandó, csakhogy Oroszországot bevonja a világpolitikai szempontból jelentős problémák megoldásába. (A napokban Barack Obama elnök a Kelet-Európába tervezett rakétavédelmi rendszerről is lemondott.)

Kérdés azonban, hogy látják a Nyugat közeledését Moszkvából? Mint Rácz András, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa HírExtrának elmondja, Oroszországnak is érdeke a terrorizmus elleni harc, más kérdés, hogy nem bánják, ha ez egyébként jelentős amerikai áldozatvállalással jár. A szakértő úgy látja: Moszkva nem tör világhatalmi pozícióra, mi több, bizonyos szempontból kimondottan tart a NATO-tól.

- A NATO-főtitkár a közös ügyeknél elsőként említette a terrorizmus elleni küzdelmet. Biztos, hogy ez Oroszországnak is éppúgy érdeke, mint a Nyugatnak? Magyarics Tamás például arról beszél, az orosz globális stratégia ma abban áll, hogy az USA katonai fölényét - többnyire indirekt módszerekkel - ellensúlyozza. Ez úgy néz ki, hogy megkísérli az amerikai erőket a világ válsággócaiban mind jobban lekötni.

- Sok függ attól, milyen terrorizmus-definíciót használunk. Egyrészt tudni kell, hogy a szélsőséges iszlám terrorizmus Oroszországban is komoly veszélyforrást jelent. Nem is feltétlen az al-Kaidára kell gondolni, de jelen vannak különféle radikális iszlámista mozgalmak, különösen az Észak-Kaukázusban. Más kérdés, hogy az ottani merényletek kapcsán néha nehéz elkülöníteni, valóban terrorcselekményről, szervezett bűnözői csoportok közti leszámolásról, vagy valamiféle függetlenség-párti akcióról van szó. Ezzel együtt kétségtelen, hogy az oroszországi muszlimok körében is tapasztalható egyfajta radikális térnyerés, éppúgy, mint a nyugat-európai muzulmán közösségekben. Másrészt, ha a terrorizmus elleni harcot tágabban értelmezzük, figyelembe kell vennünk olyan szempontokat is, mint a terroristák legfőbb pénzforrását adó kábítószer-kereskedelem.
Moszkvának elemi érdeke, hogy a területére irányuló drogmennyiséget csökkentse. Ez fontos kapcsolódási pont lehet a Nyugat és Oroszország között.

- Afganisztánt tekintve mi Oroszország érdeke?

- Egy instabil Afganisztán Moszkvának nem érdeke. Azért nem, mert veszélyezteti a regionális stabilitást egészét, a közép-ázsiai orosz érdekeltségeket, és mert kábítószert és terroristákat kibocsátó ország. Stabil Afganisztánt akar Oroszország is - más kérdés, hogy Moszkva nem bánja, ha ez jelentős amerikai erőkifejtéssel jár. Oroszország rendezés iránti elkötelezettségét bizonyítja többek között a közelmúltbeli megállapodás a NATO szállítmányok átengedéséről, vagy az, hogy a nyári jekatyerinburgi CSTO találkozón Moszkva ígéretet tett rá, hogy elengedi Kabul közel tízmilliárd dolláros adósságát.

- Mi az ami ,,nem megy" Oroszország nélkül és miért?

Egyrészt a volt Szovjetunió térségében Moszkvának máig olyan politikai, katonai, gazdasági kapcsolatai vannak, amelyek egyszerűen nem kerülhetőek meg a Nyugat számára. Másrészt a természeti erőforrások hihetetlen mennyisége jelentős geopolitikai tényezővé teszi Oroszországot. Fontos azonban tisztázni, hogy Moszkva mindezek birtokában sem tör világhatalmi pozícióra. Az orosz stratégiai dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy valójában Moszkva erős regionális hatalmi státuszt kíván, bizonyos korlátozott globális képességekkel, gondolva itt például az atomfegyverekre, vagy Oroszország ENSZ BT állandó tagságára – utóbbi révén egy sor világpolitikai kérdésre hatással tud lenni.

- Mi a helyzet Iránnal? Oroszország változatlanul az egyik legnagyobb fegyverkereskedelmi partnere a perzsa államnak, csakúgy, mint a Hugo Chávez vezette Venezuelának.

- Visszakérdezek: miért ne lehetne Iránnak például békés célú atomprogramja? (Az USA, illetve a NATO állítólagos katonai atomprogramjára hivatkozva „átkozza ki” Teheránt - a szerk.) Van arra bármilyen közvetlen bizonyíték, hogy Teherán nukleáris programja katonai célokat szolgál? Egyelőre, amennyire tudom, nincs. Amit a fegyverkereskedelemről mondott, az kétségkívül igaz és nem állítom, hogy nem „illetlenség”. Ezzel együtt a fegyverkereskedelemre vonatkozó vádak némiképp furcsán hangzanak attól az országtól, amely hosszú idő óta a világ legnagyobb fegyverexportőre, és egyáltalán nem csak nyugati demokráciáknak szállít. Oroszországban számos elemző emlegeti a „kettős mércét” az amerikai vádak kapcsán, azaz hogy Washingtonból olyasmikkel vádolják Moszkvát, amiket egyébként, kicsit más módszerekkel ugyan, de alapvetően számos nyugati ország is csinál. Be kell látni, hogy a világpolitikában nem mindig érvényes a vegytiszta jó fiúk-rossz fiúk felosztás.

- Hogyan kéne viszonyulnia ennek tükrében a Nyugatnak Oroszországhoz?

- Nagyon pozitívnak tartom, hogy idén tavasszal az Egyesült Államok elfogadott egy új Oroszország-stratégiát. Ebben feketén-fehéren le van írva, hogy a legfontosabb érdek ma egy stabil, kiszámítható, erős Oroszország.

- Értelmezhető ez úgy, hogy amit az előbb említett, immár a Nyugat rövid távú érdeke, míg Oroszország demokratizálása hosszú távú céllá vált?

- Nézze, nyugati értelemben vett plurális demokrácia Oroszország hosszú ideig nem lesz. Soha nem is volt, vagy amikor mégis, akkor csak igen döcögve működött, gondoljunk csak a második Jelcin-időszakra: gyenge központi kormányzat, megerősödő oligarchák, az 1998-as pénzügyi válság, stb. Az viszont, hogy Oroszország stabil és kiszámítható partnere legyen a Nyugatnak, elsődleges érdek, rövid és hosszú távon egyaránt.

- Közép-Kelet-Európából szemlélve a NATO-orosz viszonyt, mennyire érzi reálisnak Moszkva fenyegetését a térségben?

- Oroszország a NATO-ra nem legyőzendő ellenfélként tekint, bár történelmileg mindig is alapvetően ellenségnek tartotta. A hidegháború negyvenévnyi beidegződését nem lehet egyik pillanatról a másikra meg nem történtté tenni – sem Oroszországban, sem Nyugaton. Azonban Moszkva nem legyőzendő (és legyőzhető) ellenséget lát a NATO-ban, sokkal inkább fenyegetésnek érzékeli. Oroszország egy pillanatig nem kételkedik abban, hogy a NATO sokkal erősebb. Másképp fogalmazva: Moszkvának esze ágában se lenne - hagyományos katonai értelemben - támadást indítani egy NATO-tagállam ellen. Aki ma a közép-európai térségben, ahol csupa EU és NATO-tagállam helyezkedik el, orosz katonai támadás veszélyről beszél, az hihetetlen mértékben eltúlozza és leegyszerűsíti a dolgokat.