A koszorúér-betegség az iparilag fejlett társadalmakban a halál leggyakoribb oka. Az orvosok igyekszenek az emberek életmódját úgy alakítani, hogy a betegség megjelenésének esélyét minél jobban csökkentsék, de ha a koszorúerek szűkülete miatt a szívizom elhalása, az infarktus már bekövetkezik, mindent megtesznek, hogy a beteg túlélje az életveszélyes állapotot.

A korszerű szívgyógyászat talán ezen a területen fejlődött a leggyorsabban. Évtizedekkel ezelőtt heveny szívrohamban csaknem minden második beteg nem élte túl a drámai eseményt, ma száz betegből csak néhányan nem kerülnek haza az otthonukba. A folytatás azonban olyan együttes tevékenység, amelyben az orvosokon kívül a betegre és családjára is fontos szerep hárul.

Az egészséges életvitelre történő áttérés az első, alapvető tennivaló. Az esetleges dohányzás teljes abbahagyása, kövérség, túlsúly esetén annak megfelelő szintre csökkentése és azoknak a gyógyszereknek folyamatos szedése, melyek a magas vérnyomást, a vércukrot vagy az emelkedett vérkoleszterinszintet jó értékeken tartják.
Nilay Shah és munkatársai azt vizsgálták, hogy az infarktust követően a klinikáról otthonukba távozó betegek három évvel hazabocsájtásuk után mennyire tartják be a zárójelentésükben leírt gyógyszerszedési ajánlást. A 292 szívbetegnek 63 százaléka férfi volt, átlagos életkoruk 65 év.

Három évvel az infarktus után az alapvetően fontos gyógyszereket a betegek 44-48 százaléka szedte csupán: a vérkoleszterint megfelelő szinten tartó sztatintablettákat, a vérnyomáscsökkentő szereket és a biztonságos szívritmusban szerepet játszó, bétablokkoló készítményeket a következő esztendőkben a betegek mind gyakrabban kihagyták, vagy a gyógyszerszedést teljesen fölfüggesztették.

Akik részt vettek rehabilitációs programban, azok valamivel jobban betartották a gyógyszerszedési javaslatot.