Színészből rendező

A spagettiwesternek fenegyerekéről, vagy épp a háborúk komor, hidegvérű katonájáról kevesen gondolták volna, hogy idős korára olyan filmeket fog letenni az asztalra, amely nemcsak társadalmi mondanivalójával, és hibátlan rendezésével rí ki a többi közül, de képes sorban elvinni a filmszakma legnagyobb elismeréseit is. Az 1955 óta színészkedő, karrierje elején-közepén a fent említett szerepekben megjelenő, filmzenét is gyártó Eastwood már 1971 óta kacérkodott a rendezéssel, és 1982 óta a produceri székbe is gyakran beült, de a nagy siker hosszú ideje váratott magára. Bár 1989-ben egy fekete, függőségekben tobzódó, amerikai dzsesszzenészről forgatott filmje (Bird – Charlie Parker élete) némi Cannes-jelöléses kitérő után elnyerte a Gloden Globe díjat, de erre csak szerencsés kivételként tekintett a szakma, mondván, ha valaki sokat próbálkozik, valami néha összejöhet neki.

Egészen más volt a helyzet négy évvel később, amikor Eastwood Nincs bocsánat című, keserű hangvételű, lélektani westernje - amit ő rendezett, ő gyártott és a főszerepet is ő vállalta - nem csak a legjobb filmnek, hanem a legjobb rendezőnek járó Oscart is elvitte, egy legjobb férfi főszereplő-jelölés, és egy Golden Globe díj besöprése mellett. Akkor elismerték, hogy a a saját műfajából, az akkor múló western-trendek ellenére ki tudja hozni a precíz maximumot, és elismerésre méltó iparosnak járó tisztelettel viseltettek iránta. Azonban még akkor is csak kevesen gondolták, hogy Eastwood ennél sokkal többre képes.

Változó világkép

2003-ban a Titokzatos folyóval robbantott hatalmasat: az eddigiektől teljesen eltérő, lélektani vívódásokra és egy rejtélyes bűntényre építő, három kiváló színésszel operáló mű két Oscar-jelölést, és több más díjat gyűjtött be. De ami sokkal fontosabb volt: egyaránt kivívta a szakma, és kritikusok elismerését is, Clint Eastwood neve új fogalommá vált. Innen csak egy lépés volt a fiatal bokszolónőről szóló megrázó dráma, a Millió dolláros bébi, amely a Nincs bocsánathoz hasonlóan 2005-ben megkapta a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó díjat a legjobb férfi főszereplő-jelölés, és egy rendezőnek szóló Golden Globe díj besöprése mellett.

Azonban Eastwood nem a Millió dolláros bébire fektette be energiáinak nagy részét. Épp ellenkezőleg: akkor kezdett csak el kibontakozni. Az elkövetkezőkben névjegyeivé váltak a hollywoodi sztárokat felvonultató - azonban az amerikai filmes kliséket teljességgel hanyagoló - lélektani fejlődéssel és drámával operáló, a való világ eseményeit feldolgozó, mély társadalmi tanulsággal rendelkező filmek, amelyek rendezésébe sosem csúszik egyetlen apró hiba sem.

Így került ki a kezei közül a második világháborús, japán-amerikai hadszíntér egyik utolsó frontvonalát feldolgozó Levelek Ivo Dzsimáról, és a rendőrség által kihasznált, eredeti gyermekéért küzdő, majd egy évszázaddal ezelőtti amerikai anya története, az Elcserélt Életek - mindkettő többek közt Oscar-jelölés(eke)t kapott. De a többi filmje se adta arany pálma, vagy Golden Gllobe-jelölés alá.

Ám ekkor már a színészkedést abbahagyta: rendezői, produceri, és filmzene-szerzői munkásságára koncentrált. Azonban 2008-ban elkészült a Gran Torino, amely egyértelműen Clint Eastwood eddigi főszereplőinek megöregedett személyiségére íródott és amelyet a Eastwood utolsó, színészi pályafutását lezáró szerepének szánt. A film középpontjában lévő, teljességgel ellenszenves, a világot gyűlölő veterán észrevétlenül lopódzik be a nézők szívébe, mutatja meg, miért rossz a rasszizmus, és oszt igazságot saját halála árán, egyetlen pisztolylövés nélkül. A film mindenki által elismert koronaként került Eastwood fejére.

Invictus - a legyőzhetetlen

Idén Eastwood a fekete kontinens felé vette az irányt, és új fiilmjével (Invictus- Legyőzhetetlen) egy legendát vett célkeresztbe: Nelson Mandela elnökségét, és az apartheid-rendszerrel való szembenézést dolgozza fel a rögbi nevű, kissé nyers sporton keresztül. Az elsőre kissé furán szóló koncepció a vásznon teljesen működik: miközben követendő és kicsit sem erőltetett példát kapunk megbocsájtásból, kitartásból és toleranciából, megismerhetjük Dél-Afrika problémáját, egy elnök teendőit, és magát a legendát is - emberként. A film egyetlen hátránya, hogy a sportfilmekhez köze sincs: tehát aki eddig nem tudta hogy mi fán terem a rögbi, az a film megtekintése után se fog róla sokkal többet tudni - így a sportos részeket se fogja teljesen érteni.

A filmet nem csak a hibátlan rendezés, vagy a történet különlegessége és a legenda árnyéka emeli ki az átlag közül, hanem a két főszereplő játéka is. Morgan Freeman utánozhatatlanul adja vissza Nelson Mandela személyiségét, mozdulatait, gesztusait, de még akcentusát is, a maszkmesterek pedig úgy ügyeskedtek, a hogy filmben megszólalásig emlékeztessen Afrika egyik legnagyobb emberére. A rögbicsapat kapitányát játszó Matt Damon pedig csak termetében hibádzik - társaihoz képest: remekül adja a politikába belecsöppenő, majd ikonná váló, fehér sportembert.

Ezt az Oscar-zsűri is észrevette, és Morgan Freemant a legjobb színész, Matt Damont pedig a legjobb férfi melékszereplő kategóriában jelölte. A mű a Golden Globe-on is hasonló jelöléseket szerzett - megspékelve a legjobb rendező kategóriával - ami ismét Eastwood precizitását jelöli. Bár a film még nem megy a hazai mozikban, de már a port.hu-n is dicséreteket zengenek róla, és mind az IMDB-n, mint a kritikusok által látogatott rottentomatoes-on meglepően jó eredményt ért el. Így nem lenne meglepő, ha Eastwood újabb rendezése, és Freeman alakítása együtt egy, netán két aranyszobrot érdemelne márciusban. Ráadásul jövőre szintén biztos az Oscar-jelölés, ugyanis Eastwood már készül egy Titokzatos folyóhoz hasonló misztikus thrillerrel, Matt Damon főszereplésével.