-Mennyire szeretsz mostanában illetve tíz-húsz évvel ezelőtt, vagy pályád kezdetén interjúkat adni, újságokban, tévében szerepelni?

-Ezalatt a röpke négy és fél évtized alatt, amit eddig a pályán töltöttem, kifejezetten jó viszonyban voltam mindig is az aktuális médiával. A fotók, kritikák, színházi relikviák tömkelege vagy három bőröndben elzárva várja, hogy egyszer egy könyvtárszakos egyetemi hallgató az én felkérésemre és némi dotáció ellenében ezt rendbe tegye. Hány és hány címlapon szerepeltem már életemben! Ma viszont azért külön öröm egy ilyesfajta megkeresés, mivel a színházzal és egyáltalán a kultúrával érdemben nemigen foglalkoznak más lapok, hiszen az nem üzlet. Bár velem nem történnek botrányos dolgok, azért rendszeresen megtalál a nyomtatott sajtó. Felhőtlen viszonyban vagyunk, és úgy vélem, ez a szakmám fontos része, hiszen ha érdeklődnek felőlem és arról, épp mit csinálok, az tiszteletreméltó. Én pedig boldogan állok rendelkezésre.

-A közönség hétköznapokon feléd irányuló szeretetét hogy fogadod?

-Naponta előfordul velem, hogy a hajléktalantól kezdve a benzinkutason át a temetői virágárusig megszólítanak, gratulálnak valamelyik színházi, vagy tévés szereplésemhez, még leveleket is szoktam kapni. Nem bosszant, ha valaki közeledik hozzám, hiszen az lenne csak az igazi katasztrófa, ha négy és fél évtizednyi munkássággal a hátam mögött a kutya se ismerne fel! A napokban jött felém az utcán egy férfi, levette a kalapját a tiszteletemre, én pedig zavarba jöttem, mivel rajtam nem volt fejfedő, így hát csak köszönteni tudtam. Megkérdezte, megy-e még a Lefelé a hegyről című sikerdarab, amit a kezdetekkor látott és nagyon tetszett neki? Mondtam, hogyne, erre megígérte, hogy ismét megnézi.

-Mivel tartod karban a szürkeállományodat?

-A jó memória veleszületett adottság, de persze fejleszteni kell folyamatosan, és rengeteg munkát beletenni. A legzseniálisabb színész se tud úgy magáévá tenni memoriterként egy szerepet, hogy csak a próbán veszi elő az ötven-száz gépelt oldalt. Én rengeteget olvasok, szinte „mindenevő” vagyok: könyveken túl napi-, heti-, havilapokat egyformán végigböngészek, szeretek mindig, mindenben képben lenni, engem minden érdekel, az is, amihez halványlila közöm sincs. Hangulatomnak megfelelően szimultán olvasok szépirodalmat is, általában négy-öt könyv van bejelölve az ágyam melletti éjjeliszekrényen.

-Színészként sokat vagy színpadon, de ott a tévé, a rádió, hangos-könyvet többet is felmondtál: jelenleg a Mester és Margarita megelevenítésére készülsz. Gyakorta szinkronizálsz, rendezel is olykor, művészeti igazgató is voltál már: ez mind hozadéka a pályádnak. Ennyi év után szeretsz még játszani?

-Én szerelmes vagyok a szakmámba! Nagyon rossz lenne, ha nem volna része az életemnek. A Nemzeti Színháztól kezdve a Vígszínházban töltött tizenkét évadon keresztül a József Attila, a Thália és az Új Színház berkein belül töltött évadokig olyan főszerepek özönét játszhattam el, ráadásul olyan fantasztikus partnerekkel, ami igen kevés kollégámnak jutott osztályrészéül. Mindig azt próbáltam ellesni pályám kezdetén színészóriásoktól, hogyan kell életre-halálra játszani. Nekik is megvoltak a napi gondjaik, anyagi vagy egészségügyi problémáik, mégsem azzal a gondolattal a fejükben sétáltak be esténként a színházba, hogy jaj, megint játszanom kell… Ellenkezőleg! A színpad az a hely, ahol mindent ki tudok sírni illetve fejezni magamból. Bizonyos pályán eltöltött idő után és bizonyos szint felett már nem csak úgy teszek „mintha”. Életem szerves részévé vált a színház. Ez nem jelenti azt, hogy ott is szeretnék meghalni, bár ennek ellentmond az a tény, miszerint az idei évadban is tíz-tizenkét előadásom van minden hónapban azokból a szerepeimből, amelyekben 50-100 gépelt oldalnyi a szövegem.

-Tudsz még izgulni, mielőtt színpadra lépsz?

-Hogyne tudnék! A lámpalázat, az izgalmat csak a befektetett munkával lehet csökkenteni, bár megszüntetni véglegesen sosem lehet. El sem hinnéd, hányszor lépek úgy színpadra egy-egy fontos előadáson, hogy közben azt mormolom magamban: „édes Istenem, most segíts meg!” El tudod képzelni, mekkora a tét például egy olyan kétszereplős darabban, mint a Kopogós römi, amit most játszok Moór Mariannával szerte az országban? (Huszonöt éve már játszottuk, de akkor még túl fiatalok voltunk hozzá…) Érdekes megfigyelni, hogy az a darab, amit kamaraszínházakban adunk elő száz, százötven ember előtt, az kikerülve hat-hétszáz ember elé, ugyanolyan nagy sikert tud aratni! Ami igazán meg tud szólalni, azt minden esetben értékelik a nézők. Számomra mindig mindegy volt, hogy nagy színházban játszom-e vagy kicsiben, bár utóbbi sokkalta nagyobb felelősséget hordoz. Amikor 1969-ben felkerültem vidékről az akkor Kazimír Károly nevéhez fűződő Tháliába, ennek volt – az országban elsőként! - egy stúdiószínpada, amin először én játszhattam kollégáimmal együtt olyan, másutt tiltott darabokban, mint a Ki lesz a bálanya? vagy a Godot-ra várva. Pályakezdőként tanulhattam meg úgy játszani, hogy a nézők egy méterre ültek tőlem. Muszáj hitelesnek lenni.

-Olyanokkal játszhattál együtt, mint például Páger Antal, Latinovits, Ruttkai Éva, Gobbi Hilda, Sinkovits Imre, Darvas Iván. Van a Nagyok közt olyan, akit példaképednek tekintesz?

-Nem emelnék ki senkit, mindegyikükre rajongással néztem, és sokat tanultam tőlük, de külön köszönettel tartozom azért néhányuknak. Épp a Nemzeti tagja voltam, nagy főszerepeket játszottam Marton Endre és Major Tamás keze alatt, ám „váltásként” egyszer csak megérkezett Zsámbéki Gábor és Székely Gábor, én pedig - a többiekkel együtt - nem tudhattam, mi lesz a további sorsom. Ekkor ért a megtiszteltetés, hogy a legendás Várkonyi Zoltán – akivel épp akkor forgattam egy tévéjátékot - személyesen hívott át a Vígszínházba, amelynek haláláig igazgatója volt. Ez a művész zseni, ez a hihetetlenül nagy formátumú művész – aki akkor már nagyon beteg volt, kórházból ki, kórházba be élte a mindennapjait – képes volt engem két kezelés között felhívni otthon a lakásomon azzal, hogy mi lesz már, meddig várjon még rám?? Bizonytalanságomat látva előbb meghívott vendégnek Joseph Heller A 22-es csapdája című darabjába Cathcart ezredes szerepére, aztán leszerződtetett. Sajnos, következő bemutatómat a később óriási sikerrel futó Deficit-ben már nem érhette meg. Ma is könnyes lesz a szemem, ha rágondolok.

- Nemrég jelent meg életed első verseskötete Emlékszilánkok címmel. A versmondás alap egy színésznél, de honnét jön a versírás?

-Sráckorom óta írok verseket, csak ezt mostanáig nem vertem nagydobra. A versírás egyfajta terápia számomra, kiírhatok magamból örömet, bánatot, szerelmet, de csakis akkor fogok hozzá, ha van mondanivalóm. Ez a fajta elfoglaltság arra is jó, hogy a gondolatok leírásával is edzhessem az agyamat. Ami a kötet címét illeti, a saját, 65-ik születésnapomra megírtam az életemet egy hosszabb lélegzetű anyagban, innét vettem át az Emlékszilánkok-at. Barátaim javasolták, hogy ne maradjon fiókban az anyag. Kicsit vicces nekem, hogy 67 évesen lettem elsőkötetes szerző…