A nevem George Kolossy. Az USA-ban születtem, de lehetőségeimhez képest tartom a magyarságomat, ami őszintén szólva csak a nyelvtudásra terjed ki. A magyar történelemmel – a II. világháborúig – nagyjából tisztában vagyok, és van egy matyó hímzéses terítőm is: igen, ez kevés. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy kiveszek két hét szabadságot, és meglátogatom az őseim földjét, a gyönyörű Magyarországot, hátha rám ragad valami, ahogy mondani szokás, a koszon kívül is. Még egy hét van hátra a pihenésemből, de a mai napnak az élményei arra késztettek, hogy „tollat” ragadjak. Március 15-e, kicsit más szemszögből.

Gyönyörű, verőfényes napsütésre ébredt Budapest ezen a jeles ünnepen, amikor is én még javában durmoltam. Úgy délután két óra magasságában végre kimostam szemem sarkából a száradt könnyet – hogy is mondják? Csipát? -, majd úgy gondoltam, hogy teszek egy egészségügyi sétát a belvárosban. Gyalog haladtam a Károly körúton a Deák tér felé, ahonnan kisgyerekes családok mosolyogva haladtak visszafele az Astoria irányába, perecet majszolva, kutyát sétáltatva.



Minap hallottam a Gödör nevű, Erzsébet téren található szórakozóhelyről, így elhatároztam, ha már ezen a környéken sétálgatok, meglátogatom a helyet. A Madách tér környékén viszont kissé megváltozott a járókelők összetétele: nemzeti trikoloros zászlók, piros-fehér sálak, bakancsok, bomber dzsekis alakok vették át a helyét az eddig oly szimpatikus járókelőknek.

„Aki számít, az bakancsban van!”

- Aki számít, az bakancsban van! - Mondta hangosan egy fiatalember, aki a haladási irányommal ellentétesen próbált haladni, de csak lassan tudott: az „embermassza” egyre inkább sűrűsödött, ahogyan az egy négyzetméterre jutó sörivó emberek száma is. A többségük rám sem hederített, viszont egy kétméteres, erős testalkatú kopasz fiatalember, feltűnően méregette a mellkasomat. Rájöttem: nincsen kokárdám!



Ezt bepótolva vettem is egyet a legközelebbi árusnál - mit se mondjak, a perec és a kokárda volt a legkelendőbb portékájuk -, majd a Deák téren átvágva megtaláltam a Gödörhöz vezető lépcsőket. Megtorpantam: ez a hely valóban pihentető, egy igazi zöld sziget a szürke „betondzsungel” közepén.

Hiába fújt a szél sütött a nap, az emberek boldognak tűntek, és egy vonósnégyes játszott magyar népzenéket. Megpihentem hát a legközelebbi padon egy perec társaságában, és teljesen átengedtem magamat az igazi magyar muzsikának. De hova mennek az emberek? Mi készül itt, hiszen a deszkás srácokon és egy-két sétálgató párocskán kívül senkit sem izgat az édes semmittevés: mindenki siet. Március 15-e a szabadságharc évfordulója, így nem volt nehéz kitalálnom azt, hogy itt hamarosan egy megemlékezés kezdődik. Nosza hát, nekem is ott a helyem.

Vagy inkább kihagyjuk?

Jókedvűen sétáltam arra amerre a tömeg, de megtorpantam: nekem ma itt nem terem babér. A Bajcsy- Zsilinszky úton a József Attila utca-Andrássy út magasságában hihetetlen látvány fogadott: amerre a szemem ellátott, mindenütt piros-fehér-zöld, és olyan piros-fehér zászlót lengető ember tobzódott, egymásra zsúfolva, mint a heringek.

Ekkor kezdődött a beszéd. Egy nő beszélt, akit hatalmas taps-üdvrivalgás fogadott - ha jól emlékszem Morvai Krisztinának hívták, ám engem mindez nem érdekelt, amúgyis utálom a tömeget, mely általában befolyásolható és ostoba, legalábbis így tartják. Főként amiatt, hogy ennek már nem sok köze volt a százhatvankét évvel ezelőtti példátlan helytálláshoz, hanem sokkal inkább a pártpolitizáláshoz: hamarosan kezdődnek a választások, ezt még én is tudom.

Visszabaktattam hát a szórakozóhelyhez, ám furcsa dologra lettem figyelmes: beljebb, a szobor környékén egy kisebb csapat üldögélt a maguk kis bakancsában, és vígan sörözgettek: már vagy 10 perce folyt az ünnepség, de ők csak az alkoholt dicsőítették, szemmel láthatóan már régóta. Miért nincsenek ott a társaiknál? - tettem fel a kérdést magamban, de könnyen túltettem magamat ezen. Ha már itt vagyok, akkor már én is iszom! Vagy legalábbis úgy teszek. A lépcső aljára érve a majdnem kihalt kiülős rész fogadott, bent pedig – a kiírás tanulsága szerint – a Kerület folyóirat délutánja zajlott.

Inkább a mosdót választottam. Dolgomat végezve egy fiatalember lépett be a helységbe, aki az egyik „ajtóhoz” intézett borittas szónoklatot. „Gyere ki! Meddig vagy még ott?” Alkoholtól érdes női hang válaszolt. „Mi van? Látni akarod a pofámat? Én nem akarom a tiédet!” Nekem ennyi elég volt, kimentem a friss levegőre. Leültem egy asztalhoz, ahol rágyújtottam. A füst „gyengéden” kaparta a torkomat, így majdnem telibe köhögtem a mosdós srácot, aki egy szál cigarettát kért tőlem.



„A zsidóknak sok helyük van!”

Kapott. Ám valamit valamiért, kíváncsi voltam rá, hogy ki fia borja. (Tetszik ez a szólás.) Miután illendően elvette a „halálpálcát”, feltette az első kérdését. - Te Jobbikos vagy? - Persze - válaszoltam rezzenéstelenül, attól félve, ha a válaszom nemleges, az illető veszi a sátorfáját, és lelép. – Nem láttalak a Kossuth téren. Ott voltál? – játszotta ki második, és egyben utolsó „aduászát” a 20 év körüli ficsúr. – Nem voltam ott – ismertem el.

Megtudtam tőle, hogy társaival egyetemben kizárták őket az ünnepségről. „Nem nektek való március 15-e.” Ezt kifejezetten nehezményezte, és valljuk be, ha csak nem a zászlófelvonásra kívántak bemasírozni az államférfiak közé, akkor ez egy elég barátságtalan gesztus volt azoktól, akik tudtukra adták a visszavonhatatlant. – És mi a véleményed a választásról? – A kölyök egy kicsit elgondolkozott. – A zsidóknak sok helyük van! Nem tudni, hogy mi lesz a vége az egésznek, pokolian nehéz csata vár ránk, de meg kell vívnunk!”

Amúgy békés alaknak tűnt a „cigis”. Az öltözködése a szokásos volt, de egy trágár szó sem hagyta el a száját, tekintete pedig jámborabbnak tetszett, mint egy ma született bárányé. Talán csak az alkohol miatt. - Kivel jöttél? – kérdeztem, persze a választ nagyon jól tudtam már. - Az egyik barátnőmmel. Az előbb is kizavartak minket a Gödörből, mert a lány mosdóban nem volt hely, ő pedig bejött velem a fiúba. A barátnőm rosszul van, kicsit sokat ivott. – Már a következő kérdésemet tettem volna fel, amikor odalépett hozzánk egy újabb jövevény. Az egyik biztonsági marcona volt az.

Érdeklődött, hogy mi a baja újdonsült barátom élete párjának, mire ő közölte: - Nem a párom, csak az egyik barátnőm. Nem tudom a nevét, ő egy a sok közül. – Nem tudod a nevét? Mindegy. Bezárkózott a mosdóba, már vagy tíz perce próbáljuk kiszedni onnan, de esélytelen. – Akkor mondjátok meg neki, hogy gyere ki, és hogy mi a bajod? – közölte „józanságáról” tanúbizonyságot tett cimborám. – Tudod mit? Gyere te is és segíts! – mondta a kétajtós szekrény, és elmentek. Vicces egy nap.

Végszó?

A szállodám felé azon tűnődtem, hogy miként tudom magamban összefoglalni a nap eseményeit úgy, hogy egy bővebb mondatban el tudjam mesélni az ismerőseimnek. Mint később megtudtam, a Jobbik egy szélsőséges, nacionalista párt Magyarországon, amitől mind a jobb, mind a baloldal elhatárolódott.

Én nem tudom megállapítani, az emlékezésre nem mentem oda, és hiába ordított a hangszóró, én nem figyeltem rá. Azok, akikkel találkoztam, nem tűntek szélsőségesen kártékony vandáloknak, inkább egy kicsit ugyan hangos, de méltóbb módon emlékező emberek tömegének. Ráadásul talán az első igazán szép tavaszi napunk volt 15-e. Egy mondat azért megmaradt bennem: szebb jövőt! Szükséged lesz rá Magyarország.