A választás nyertesének kiléte nem kérdéses. Ám az annál inkább, hogy fej-fej mellett álló MSZP és a Jobbik közül, ki lesz erősebb? A legnagyobb ellenzéki párt szerepére egyformáknak látszanak az esélyeik. A döntő kérdés, hogy ki fogja az Országgyűlésben ellenőrizni a kormányt?

A 2010-es választások jól megfogható politikai célokat foglalnak egységbe. Érdemes azonban egy pillanatra e célok és folyamatok mögé is tekinteni. Mivel az 1989-cel kezdetét vevő posztszocialista átalakulásnak nem volt valóságos és érvényes tranzíciós modellje, maga a folyamat nem annyira egy modell igazolódásaként vagy cáfolataként, mint inkább egy sajátos és nem egyszer „öntörvényű” eseménysorként értelmezhető.

Maga ez az „öntörvényűség” természetesen éles ellentétben áll a közfelfogásban sok csatornán át elterjesztett, a valóságos átalakulási folyamat tényeitől erőteljesen elrugaszkodó „egyedülien helyes”-, ”minden, ami van, úgy jó, ahogy van”-típusú értelmezésektől. A modell-(és konszenzus)nélküliség volt az, ami a történelmi folyamat értelmezését, mint tiszta narratívát életre hívta. A 2010-es választások új fejezeteket illesztenek a modell-nélküli elbeszéléshez. A pártstruktúra átrajzolódása például klasszikusan ilyen „epikai” elem.

Mi történik, ha erre a szerepre a szocialistáknak, és mi történik, ha a Jobbiknak adnak felhatalmazást a polgárok?

A mai helyzetben, néhány nappal a választások előtt, valóban ez a legfontosabb kérdés. A két lehetséges parlamenti ellenpólus a rendszerváltási történet két eltérő forgatókönyvét tartalmazhatja. Hangsúlyozzuk azonban, hogy mind az egyik, mind a másik párt vezető és eredményes ellenzéki szerepe ebben a pillanatban még csak lehetőség.

A minősített második hely ténye önmagában még kevés egy történetileg maradandó ellenzéki vezető szerep betöltéséhez. Ha közelebbről vizsgáljuk meg ezt a helyzetet, még világosabban láthatjuk a valóságos nehézségeket: az MSZP-nek az ellenzéki padsorból kellene bizonyítania (azaz nemcsak kommunikálnia), hogy valóban megújult.

Ez annál is nehezebb feladatnak látszik, mert a most szemünk előtt lefutó választási harc kivételes lehetőségét sem tudták vagy akarták felhasználni erre a megújulásra. De nem sokkal egyszerűbb a Jobbik helyzete sem. A politikai radikalizmus puszta artikulálása a parlamenti hétköznapokban hamar kifulladhat, miközben a radikalizmus nyelvét a Fidesz részben ki fogja sajátítani, a követelések egy részét pedig meg fogja valósítani. A Jobbik ebben a helyzetben talán visszatalálhat helyenként korábban megcsillanó kreativitásához, ha saját radikalizmusa már ebben is nem akadályozza majd meg.

Hogyan ellenőrizheti így a parlament a végrehajtó hatalmat?

Nem valószínű, hogy a következő ciklusban a kormány a szó klasszikus értelmében erodálni akarná a végrehajtó hatalom legitim használatát (ez egyébként a mai helyzetben egyenesen kontraproduktív is lenne). Nem zárhatunk ki azonban „pragmatikus” vagy „funkcionális” magyarázattal ellátott módosítási kísérleteket (mint amilyenre a Fidesz korábbi ciklusában a kétéves költségvetés volt a legjobb példa).

Az új kormánynak címzett elvárások egyértelműek: javítsa ki azokat az anomáliákat, amelyek az elmúló politikai ciklushoz köthetőek. A rendszerváltás nagy története egyébként azt a visszatérő tanulságot mutatja, hogy eddig minden megválasztott kormány pontosan tudta, tevékenységére mely elvárások irányulnak elsősorban, ennek ellenére igen hamar elkanyarodtak az elvárások kijelölte útról.

Mi lehet a szocialisták leendő ellenzéki szerepfelfogása?

Az új ciklus első korszaka nem az MSZP-ről fog szólni, de a kormányzásról. Mindez nagy lehetőség a szocialisták elmélyült önvizsgálata számára. Ha már nem volt az ő kezükben sem olyan modell, amellyel a posztkommunista átmenet folyamata összehasonlítható lett volna, kiútként nem maradhat más, mint történelmi reflexió mindarról, ami történt.

A nagy elbeszélés momentumai talán olyan összefüggéseket világíthatnak meg, amelyeknek határozott köze van a modell hiányához, ill. ennek a hiánynak a következményeihez. Így például a Kádár-éra Horn Gyula által új életre keltett politikai racionalitása valóban felfrissülést jelentett az első évek politikai irracionalizmusa után.

A kádári politika egykor racionális vonásai azonban hirtelen abszurdnak tűntek, amikor kiderült, hogy Horn és csapata nem volt képes szélesebb terekre is kisugározni ezt a már eredendően is szűk racionalitást. A (politikai) hatalommegtartás kádári politikai kultúrája alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a történelmi kreativitás kultúrájává alakuljon át. Innentől már csak egy lépés volt a virtuális médiapolitika, ha éppen nem a helyenkénti politikai kalandorság jelensége. A történelmi kreativitás hiánya dramaturgiai bűnnek bizonyult.

A társadalom többségében rémképeket idéz föl a Jobbik felfutása? Mi várható a parlamenti patkóban tőlük?

El kell választani a mai helyzetben a konszenzus rangjára emelkedett vágyat, hogy az elmúlt korszak kiemelkedő visszásságait, elsősorban természetesen a legkonkrétabb korrupciót, megszüntessék, a Jobbik fellépésétől. Ha egy korrekt és transzparens megtisztulási folyamatot a Jobbiktól való félelem fog megakadályozni, az éppen a Jobbiknak hoz majd politikai hasznot. El kell választani az igazságtételben kifejeződő „demokratikus” attitűdöt a „nem-demokratikus”-tól.

Mekkora mozgásteret hagy az Orbán-kormánynak majd a Jobbik?

Magyarországon a 2000-es években a politika virtualizálódott. Az irreális reálissá vált. Az őszödi beszéddel azonban váratlanul összeomlott a diadalmas virtualitás. Ez a beszéd visszarántotta az országot a valóságba. A politikusoktól megvonták a virtualizálás privilégiumát. Ez a politikai osztály delegitimálásával volt egyenlő. Ez egy leendő Orbán-kormány alapvető kiinduló helyzete.

Tautológiának tűnik, de igaz: e kormány sorsát e kormány politikája fogja az első évben meghatározni, nem pedig az ellenzék, s nem is a Jobbik. Az Orbán-kormány a nagy politikai elbeszélés egy mélypontján jut hatalomra, hogy tovább írhassa a történetet. Átfogó konszolidációt is célba vehet. Ha az 1989-cal kezdetét vevő nagy Rendszerváltási Történet logikáját vesszük alapul, ez a konszolidációs lehetőség a legfontosabb mozzanat.

A lehetőség azonban még nem valóság és nem minden konszolidáció valóságos konszolidáció. E lehetséges vagy valóságos konszolidáció karaktere szabja meg majd az első időkben az ellenzék mozgásterét, s ebben a térben válhatnak meghatározó aktorrá az ellenzéki pártok is.

Eközben a nagy Rendszerváltási Történet egy-két irracionális eleme is valószínűleg meg fog maradni. Egyrészt bármennyire is a virtualitásból a valóságba való visszatérés jegyében folyik le a mostani választás, annak veszélye, hogy a magyar politika újra (ebben az esetben új módon is) virtualizálódik, semmiképpen sem zárható ki. Másrészt a kormány-ellenzék-logika is mutathat sajátos vonásokat: a konszolidáció sikertelensége egyáltalán nem jelenti majd feltétlenül az ellenzék valamelyik pártjának sikerét, miközben a konszolidáció sikere – bizonyos körülmények között – akár még segíthet a baloldal újjászületésében is.