A nagy választás: mindenki nyerhet és mindenki veszíthet
Két nap múlva Angliában országgyűlési választásokat tartanak, ahol - harminc éve először - senki nem tudja, hogy ki lesz a befutó. Ráadásul - idén először - nem csak a két nagypárt esélyes hatalom megszerzésére, ami gyökeresen felforgatja a rendszert.
2010. május 4. kedd 12:19 - Pásztor Balázs
Végső hajrá
„Azt akarom, hogy harcoljunk minden egyes bizonytalan szavazóért!” - ezt George Osborne, a Konzervatívok pénzügyi igazgatója mondta kedden, de nem áll másképp az elkövetkező napokhoz a Munkáspárt, és a Liberálisok sem. Az utolsó napokban az eddigieknél is nagyobb összegeket mozgatnak meg kampánycélra, és még a legkisebb faluba is elmennek a pártok prominensei, csak hogy pár szavazatot magukénak tudhassanak. Az egész angliai politikai elit jelenleg a választók lábai előtt hever.
A hatalmas küzdelem nem véletlen: még mindig nem tudni, hogy a két nappal későbbi parlamenti választások győztese melyik erő lesz: a különböző közvélemény-kutatások más más százalék-aránnyal, de egymáshoz képest igen kis különbséggel jelzik aKonzervatívok vezetését, a Liberálisok második, és a Munkáspárt harmadik helyét. Azonban minden erő igen távol van a biztos többségtől, és igen közel egymáshoz - ami azt jelenti, hogy május hatodikán bármi megtörténhet.
Ami még nem volt
Voks-barátság
A sajátos rendszer miatt alakult ki a „voks-barátok” szokása is: ha valaki tudja, hogy a körzetében az általa preferált párt képviselőjének nincs esélye az első hely megszerzésére, szavazatát felteszi az internetre. Olyan illető jelentkezését várja, aki olyan körzetben lakik, ahol az ő pártja esélyes, ám az illető favorizáltja nem. Ekkor megegyeznek, és egymás kedvenceire szavaznak - így egyikük szavazata sem vész el. A rendszer teljességgel bizalmi alapon működik, nincs mód az ellenőrzésre - ezért is nevezik voks-barátságnak.
Ráadásul ezek az eredmények azt jelzik, hogy egyik erőnek sem lesz többsége a parlamentben, ami könnyen koalíció-kényszerhez vezethet - és ez legkevésbé sem bevett szokás Angliában. A helyzet miatt
a gazdasági elemzők is pánikolnak: mivel nem tudni melyik erő elképzelései alapján fogják visszaszorítani a 12 százalékra rúgó államháztartási hiányt, és felpörgetni a recessziótól szenvedő brit gazdaságot. Ráadásul mindhárom erő tervei alapvetően térnek el egymástól, így egy koalíciónál nagyon furcsa mutáns születhet - jósolják aggódó elemzők.
Igaz, az Anglia választási rendszer sajátossága, hogy közel sem kell többségi támogatás egy többségi kormány megalapításához. Ugyanis a területileg - a lakossági arányt szinte figyelmen kívül hagyva - 650 szavazókörzetre osztott országban kizárólag helyi jelöltek vannak (nincsen lista), és aki akár csak egyetlen szavazattal is győz, az mindent visz, második forduló nincs - a többi szavazat pedig elveszik. Ekképp aki több egyéni körzetben győz, az viszi a stafétát. (A Liberálisok nagyban hangoztatják a rendszer megváltoztatásáért skandáló választói igényeket, és bár a reformokat a Munkáspárt is megígérte 1997-ben, azóta semmi sem történt.)
Felborult mérleg
Azonban amíg ez egy kétpárti, váltó-rendszerben tökéletesen működött - legalábbis ami a többség megszerzését illeti - addig egy hárompólusú politikai berendezkedésnél már aligha. Igaz, a rendszer totálisan elnyomja a kispártokat, így azoknak elviekben esélyük sincs felemelkedni. Csakhogy az Angliában idén először megrendezett miniszterelnök-jelölti tévévita - amit három fordulóban, belpolitikai, külpolitikai és gazdasági témákban rendeztek -megtörte a szokásjogot.
Ugyanis a Liberális-Demokratákat vezető Nick Clegg az első két vita során lemosta ellenfeleit - a munkáspárti-miniszterelnök Gordon Brownt, és a Konzervatívokat 2007 óta vezető James Cameront - és ez a teljesítmény, a tavaly kirobbant, nagypártok presztízsét mélybe süllyesztő
költségvetési botránnyal egyetemben meggyőzte a választókat, hogy „lehet más a brit politika”, mint amit a két párt az elmúlt évtizedekben bemutatott. Cregg mellé ráadásul sok neves személyiség - többek közt Colin Firth, Richard Dawkins, Kate Moss, vagy a Harry Pottert alakító Daniel Radcliffe - csatlakozott.
A munkáspárt csillagát eleinte a politikába hirtelen visszatért ex-miniszterelnök, az angliai
Gyurcsány Ferencnek nevezett Tony Blair emelte magasba, ám a televíziós vitákon felül egy szerencsétlen fiaskó is felelős azért, hogy jelenleg a harmadik helyen állnak. Brown az egyik választóját többek közt bigottnak nevezte, és egy bekapcsolva felejtett mikrofon végett erről egész Anglia értesült. Az eset tanulsága a közvélemény számára az volt, hogy, hogy Brwon lenézi a választókat - és ezen a kanossza-járással felérő bocsánatkérés-sorozat sem tudott változtatni.
A Konzervatívok státuszát nem csak Cameron harmadik vitában nyújtott teljesítménye tartja az első helyen, hanem a mostani Financial Times-féle cikkek is, amely szerint a Konzervatívok hatékonyabban tudnák kezelni a válság hatásait, mint a többiek (a Guardian Brown-magasztalásai közel sem jártak ekkora sikerrel).
Alapos választók
A fordulatokhoz azt is tudni kell, hogy a brit választók gyökeresen máshogy állnak a politikához, mint itthon: minden kijelentést mérlegelnek, elemzik a gazdasági helyzetet, a hibákra évekig emlékeznek - amik komoly százalékokban jelennek meg a választások alkalmával - és igen is kíváncsiak egy párt konkrét terveire. Misem jellemzőbb, minthogy a választások alkalmával a pártprogramok a könyvlisták bestseller helyeire kúsztak fel - míg itthon az ingyen utánunk vágott dokumentumokat sem olvassa el a szavazók nagy része.
Hogy pontosan mi lesz, azt még senki nem tudja. A Konzervatívok akár kisebbségi kormányzásra is hajlandóak lennének - csakhogy úgy képtelenek lennének átverni az alsóházon a szükséges "megszorító intézkedéseket. Annyi biztos, hogy a Liberálisok könnyen királycsinálók lehetnek, és ekkor a Munkáspárt lenne a koalíciós partner - hisz a Konzervatívok elképzeléseivel jóval több pontban ütköznek. Ám kikötötték: ha így is lesz, Brownak mennie kell!