Mindig kéjes izgalmakkal várom a nagyobb sporteseményeket. Azokat a leginkább, amik valamiért minden embert egyként ültetnek a tévék elé. Ilyenkor ugyanis a bolygó egésze egy irányba bambul, és ha már így alakul, ki ne szeretne az emberiség bamba tekintete elé tartani egy márkanevet vagy terméket.

Versenyt a cigiből!

Régen az a szóbeszéd járta, hogy a Forma-1-et a dohányosok tartják el. Talán még sokan emlékeznek a Marlboro és a Camel reklámjaira mind a pályákon, mind az autókon. Aztán egy törvényi szabályozásnak köszönhetően eltűntek a dohánytermékek reklámjai a versenypályákról, még némi pánik is volt, hogy megszűnhet a verseny, de az egyensúly újra beállt, és egyéb termékekből is el tud ketyegni a száguldó cirkusz.



Sportoló=médiafelület

Önmagában még nem probléma, ha egy sporteseményen kihelyezett reklámokkal igyekeznek a nézőkből vevőt faragni, sőt, úgy tűnik ez a világ (t)rendje. A sport nem színház, a sportolónak nem elég produkciót nyújtania ahhoz, hogy elegendő pénzt kapjon: a sporteseményből médiaeseményt kell kreálni, így méregdrága reklámfelületek keletkeznek, amikre boldogan csapnak le reklámozni vágyó cégek.

Mondom, a jelenség törvényszerű és természetes ebben a fene nagy piacgazdaságban, és egy rossz szót nem szólhatnak a nézők: abból a pénzből lesz a show, amit az ott reklámozott termékekre ráköltenek. Nevezhetnénk a jelenséget gazdasági karmának.

A lassítások piaca

Ellenben parodisztikussá vált a monacói futamon a gyanús lassítások feltűnően nagy száma. Egyetlen verseny alatt négyszer-ötször bemutatni, hogy miként halad át egy jármű valamelyik kerékvetőn, meglehetős fantáziátlanságra utal a rendező részéről. Illetve, csipetnyi rosszindulattal, valami másra.

Ha egy versenyt megpróbálunk egy marketinges szemével nézni, máris rendkívül vidám kép tárul elénk. Ne legyen kétség, ez az a szakma, aminek néhány képviselőjéből kitörő örömöt vált ki egy-egy karambol, méghozzá azért, mert akkor egy autót súlyos másodperceken keresztül fognak mutatni egy világszerte nézett közvetítésen. Lesz dráma, feszültség, a nézők érzékei kiélesednek a monoton körözésekhez képest lebilincselő események nyomán. (Mellesleg nekem az a feltételezésem, hogy titkon a baleseteket szereti a mezei néző is.)

Szóval megtörténik a baleset, ami mindenkit jobban leköt, mint maga a futam, kivéve azokat a súlyos fanatikusokat, akik begerjednek a tizedmásodpercek számontartásától, és még talán a hőmérséklethez viszonyított gumitapadás-karakterisztikában is találnak örömöket. Mindenki más árgus szemekkel figyeli a törött autót, amit fél tucat kameraállásból mutatnak, minek köszönhetően hosszan látjuk a szponzorok matricáit, de csak azokat, amik elég nagyok és feltűnőek. Szóval a marketingesek öröme érthető.



Vezetőszárny-marketing

Mi másért érné meg tenyérnyi matricát fölcsempészni egy autó vezetőszárnyára? (Mert ott is van ám. )

Eddig tudatlanul álltam a jelenség előtt, de a futam közvetítése közben végre megvilágosodtam. A lassítások alatt a képernyő közepén fénylett annak a cégnek a logója, amelyik bátran kockáztatta, hogy pénzével hozzájárul a csapatfinanszírozáshoz egyetlen cseppnyi reklámért cserében. Valakit kitüntettek a cég marketingosztályánál, az tuti. Vagy - és ettől félek - korrupcióról lehet szó.

Ebben az esetben a versenymatematika szerint az jön ki az egyenletből, hogy jobban megéri megkenni a közvetítés rendezőjét, mint csilló dolláreuróért nagy reklámfelület foglalni azokon a járműveken, amik a definíció szerint versenyben állnak egymással, és a sebességük növelésében érdekeltek. Lehet, hogy mutatná a kamera egy gyors „zümmel” kísérve a drága reklámot, de azt aligha remélné bárki, hogy kilassítva, fölnagyítva, tiszta képpel bekerül a közvetítésbe egy bankkártya méretű reklámmatrica egy vezetőszárny oldalán.