Már gyerekként mágnesként vonzotta a művészet, előbb a tánc, aztán a színjátszás. Jelenlegi munkahelyén kiélheti mindkettőt, hiszen a Madách Színházban fele-fele arányban léphet színpadra prózai vagy zenés darabban.

Szerednyey Béla univerzálisnak mondható, hiszen hogy nincs szerep, amit el ne tudna játszani, azt már számtalanszor bizonyította, és bizonyítja ma is, nap mint nap. Mindig új feladatra éhes, nem tud megülni a fenekén, de ezért – is - szeretjük.

- Az Úton című kötet egyfajta összegzése életed első ötven évének: te magad is elérkezettnek láttad az időt a felkérés megérkezésekor, hogy épp ideje volna írni belőled egy könyvet?

- Egyáltalán nem gondoltam rá, sőt berzenkedtem is ellene. A szerző Zelina Györgynek vitorlástársam, Díner Tamás fotóművész adta az ötletet, hogy szerinte kellene írni rólam egy könyvet, mivel rettentő érdekes az életem. Megadta a számomat, mire Zelina felhívott, akivel személyesen csak Győrben tudtunk találkozni, ugyanis akkoriban ott rendeztem. Mint borozói beszélgetésünk idején kiderült, azért születne meg ez a könyv, mert olyan emberekkel akar interjúkötetet készíteni, akik esetében a fény, a pompa, a hírnév mögött rengeteg munka is van.

Mivel én is elég nagy mennyiséget dolgoztam össze az elmúlt több mint harminc évben, úgy véltem, ha tényleg erről fog szólni, és csak erről, és nem lesz tele ostoba kérdésekkel, akkor érdemes belevágnunk. Néhány találkozó után megszületett az anyag, amit aztán tavaly nyáron, többnyire a vitorlásom belsejében kuporogva én magam is segítettem olyanná formálni, mint amilyen végül is lett.

- Miközben most itt üldögélünk, egyik barátodtól jött az imént egy sms, épp a könyveddel kapcsolatosan: elárulnád, mi az ő véleménye?

- Hogyne, ezt írja: „Végigolvastam. Sírtam, nevettem, volt minden.” Hát ilyen üzenetet csodálatos kapni! Emiatt született meg ez a könyv. Hogy az emberek mennyire szeretik, arról egyelőre hivatalos információm még nincsenek, viszont azt rendre hallom, hogy a legnagyobb könyvterjesztők rendelnek belőle, ami úgy gondolom, azt bizonyíthatja, hogy szerény személyem valamennyire mégiscsak érdekes az olvasóközönség számára…

- Említetted, hogy három évtizedet egyetlen nap betegség nélkül dolgoztál végig: ez hogy lehetséges? Egy színész nemcsak a lelkével, a szavaival, de természetesen a testével is dolgozik, vagyis óhatatlan, hogy időnként le-lerobbanjon… Vasból van a szervezeted, vagy egyszerűen csak túlteng benned a kötelességtudat, a munkaerkölcs?

- Kicsit mindkettőről szó van az én esetemben. (Erről a témáról amúgy külön fejezet van a könyvben.) Hála Istennek, csakugyan vasszervezettel vagyok megáldva, állandóan terhelhető vagyok, és még nem rozsdásodom: mindig is ilyen voltam, még ha beteg is vagyok, két-három nap alatt kiheverek mindent. Ez pedig nagy áldás ezen a pályán! Úgy látszik, ez azoknak adatik meg, akik a sorsukat élik, én pedig első perctől így teszek. Persze voltak olyan előadások, amiket 38-39 fokos lázzal játszottam végig, de a közönség ebből semmit sem vett észre.

Csak arra vigyáztam ilyenkor, hogy ne menjek túl közel a kollégáimhoz, csókjelenetbe pedig általában nem keveredtem, hiszen én nem az a típusú színész vagyok, akire hősszerelmes, amorózo szerepet bíznának… Most már régóta nem vagyok a Macskák musical csapatában, de bizony 890 előadást végigtáncoltam, énekeltem, tehát én vagyok az egyik legrégebbi macska. Még a Guinness-rekorder Páratlan páros négyesében is én vagyok az egyetlen, aki az első előadás óta ott állok a színpadon.

- Pesti srácnak születtél, húgoddal együtt a flaszteren nőttetek fel, ugyanakkor csodás nyarakat töltöttetek el a Balatonnál, amibe ott menthetetlenül bele is szerettél: előbb édesapád révén az Édesipari Üdülőben, aztán később a család saját hétvégi házában nyaraltatok. Apukád osztályvezetőként dolgozott, édesanyád főkönyvelő volt: felteszem, ők neveltek benneteket olyan kötelességtudó embereknek, mint amilyenekké felnőttként váltatok…

- Most mondok egy furát: a szüleink igazán sosem neveltek minket! Talán ez volt a nagy titok. Rengeteget dolgoztak mindketten, reggel elváltunk, este otthon újra találkoztunk, idejük sem, energiájuk sem volt már olyankor arra, hogy minket egzecíroztassanak. A tanulmányainkat persze figyelemmel kísérték, tudták, hogy állunk a suliban, de úgy vélem, ez genetikai képesség nálunk.

Én anyámtól örököltem a hatalmas munkabírást, a nyughatatlan, pörgő-forgó természetet. Mindig azt láttam, hogy esténként hazaér, leül a konyhaasztalhoz, egyik oldalán a főkönyvvel, a másikon a receptgyűjteményével. Sokszor egész éjjel csinálta az erdészet könyvelését. Apám nem a munkáját hozta néha haza, hanem a haverjait: ő eléggé bohém ember volt. Valószínűleg mindkettőjükből van bennem, belőlük tevődtem össze.

Amikor társaságban elkezdenek lerészegedni körülöttem, én szépen felállok, és hazamegyek. Nem is szokták ezt érteni. Sajnos, soha nem tudom magam úgy istenigazából elengedni. Azt nem mondom, hogy még sosem rúgtam be életemben, viszont filmszakadás nem történt velem. Kapatosan is mindig tudom, mi történik körülöttem, tudok határt szabni.

- Osztályvezető papával, főkönyvelő mamával a háttérben honnét találtad ki magadnak, hogy művészi pályára lépj?

- Nem én találtam ki, engem egyszerűen odatettek! Kissrác koromban imádtam táncolni, az akkoriban legdivatosabb tviszt volt az erősségem. Apám barátai, Makay Sanyi bácsi, vagy Csorba István, a veszprémi színház tagja sokszor megfordultak nálunk, és ámulva hallgattam, amikor a színházról meséltek, az pedig gyerekként nagyon megtetszett, hogy folyton játszani mentek, és nem dolgozni!

Egy nap aztán azon kaptam magam, hogy nyolcévesen benne vagyok a KISZ Művészegyüttes úttörő-irodalmi színpadának csapatában. Attól fogva verset mondtam, énekeltem, néptáncoltam, folyton fellépésekkel jártuk az országot. Jó kis megterhelés volt, nem is lett volna időm más hivatás felé kacsintgatni, hiszen hetente három izzasztó próbánk volt, sokszor este 9 körül kerültem haza. Végül is annyira megszerettem ezt az egészet, hogy ott ragadtam! Ezután kerültem be a Nemzeti Színház stúdiósai közé, vagyis tulajdonképpen nem is harminc, hanem már negyven éve állok színpadon.

- Színművészeti főiskolásként is megmaradtak benned a kölykös vonások, kívül és belül egyaránt, sőt, ma is érzékelhető a lényedben: ez az elfojtott gyerekkor maradványa?

- Feltehetően, hiszen 9-10 éves koromtól erős dresszúrában teltek a napjaim, a kötelességtudat nem engedte meg azokat a dolgokat, amiket amúgy egy kamasz megcsinál. A főiskola is négy nagyon keményen végigdolgozott évet jelentett, sokszor éjszakába, hajnalba menően próbáltunk. Ez nem is volt baj, mert fiatalok voltunk, teherbírók, elhivatottak, ráadásul remekül összekovácsolódott az osztályközösségünk. Máig bírom, ha tele vagyok munkával, hiszen addig sem gondolkozom hülyeségeken, nem fárasztom magamat felesleges problémákkal. Ha ráérek, akkor már baj van.

- A színészek egymásról pontosan szokták tudni, kiben mennyi valós tehetség lakozik, hogy a hírnév mögött mennyi munka rejlik! Te is nagyon megdolgoztál azért, amit mára elértél, azért, aki ma vagy. A Madách Színházban harminc éve vagy tag. Miért nem váltottál-változtattál soha?

- Talán, mert itt első perctől fogva jól érzem magamat! Ez is olyan, mint egy házasság: szerintem csak akkor kell változtatni, ha igazán rosszra fordul a helyzet. Persze van, hogy időnként „félrelépek”, és elmegyek játszani vagy rendezni egy-egy másik színházba, de mindig ide térek vissza.

Egy időben sokat gondolkoztam azon, miért vagyok még mindig a Madáchban, de rájöttem, hogy szeretek itt, és minden évadban kapok legalább egy jó feladatot. Más színházban biztos nem engednék meg nekem, amit itt: játszom, rendezek, koreografálok, díszletet tervezek. Sőt, ha kérem, elmehetek kicsit máshová is dolgozni.

- Híres vagy Balatonimádatodról, tavasztól-őszig tartó vitorlásmániádról. Egy régebbi interjúnkban viccelődtünk is arról az Operaház fantomja nyári előadásai kapcsán, miszerint csatornát kéne ásni Siófoktól az Erzsébet körútig, hogy hajón tudj járni le és fel! Most, hogy Veszprémben adódott munkád, legalább lépésnyire lehetsz a magyar tengertől…

- Könnyebb lesz az utazgatás, az már biztos, hiszen az idén egy újonnan épült kenesei kikötőben „vendégeskedem”, így nem csak Veszprémhez leszek közelebb, de Budapesthez is.

- Játszol, próbálsz, rendezel idén nyáron is: belefér a pihenés, a szórakozás, a kikapcsolódás?

- Persze, hiszen „balatoni lakosként” ha nem dolgozom, akkor vitorlázgatok, olvasok, nagyokat szunyálok, szóval megpróbálom behozni az évközbeni elmaradást… Húgomnak két szép fia is van, az egyik 5, a másik 25 éves, így a köztük lévő nagy korkülönbség okán lehetőségem van kisfiú-nagyfiú nagybácsijaként tetszelegnem: szeretek velük lenni, bár Dani felnőtt srácként már a maga útját járja inkább. Filmes asszisztensként dolgozik, több produkcióban is benne van, de gondolom, hogy nemcsak a barátaival tölt majd el néhány szabadnapot, hanem néha lejön hozzám is a hajóra.

Valószínű, hogy a kicsi is meglátogat majd az édesanyjával, ugyanis az úszó-óvoda, ahova jár, egy hónapig zárva lesz, így legalább segíthetem majd neki idén nyáron gyakorolni a helyes tempózást a magyar tengerben.