Nem rajongója a licence műsoroknak, de időközben rájött, milyen remekül van kitalálva a műsor formátuma: szinte beszippantja az embert, még azt is, aki dolgozik benne.

Geszti Péter ezúttal nemcsak mentorságával kapcsolatos gondolatait osztotta meg velünk, de kulisszatitkokat árult el készülő új zenei projectjéről, mesélt szűk családja múltjáról, jelenéről és jövőjéről, valamint beavatott minket kislányával másfél éve tartó szívet melengető kapcsolatának néhány részletébe is.

A felkéréskor engem nem a zsűrizés maga érdekelt a szó hagyományos értelmében – hiszen akkor elmehettem volna már máshová is korábban, ugyanis rendszeresen hívnak mindenfelé - , hanem itt az keltette fel az érdeklődésemet, miszerint másfajta munkát is kell végezni, jelesül a mentorkodást.

Nemcsak arról szól hogy egyéni ízlés alapján továbbengedek egy versenyzőt vagy sem, ezzel „eldöntve a sorsát”, hanem a műsor egy bizonyos pontján el kell kezdenem velük együtt dolgozni. Az elmúlt években megtanultam, hogy a tehetséges emberek rendszerint inspirálják egymást, ezért tudom, hogy nekem is jót tesz majd a fiatalokból áradó ösztönző energia.

Már régen nem vállaltam tartós elfoglaltságot kereskedelmi televíziókban, most viszont úgy jött ki a lépés, hogy tudok ezzel is foglalkozni. A Nemzeti Vágta és az arc kiállítás menedzselését már kollégáim végzik, így kicsit háttérbe tudtam húzódni. Úgy érzem, hogy ez az X-Faktoros munka - a popzenével való együttélés, a zenészekkel való foglalatoskodás - vissza tud vezetni engem abba az irányba, hogy újra kirukkoljak egy saját zenei projekttel.

Nem tartasz attól hogy túlzottan megviselhet az az érzelmi hullámvasút, amin zsűritagként műsorról műsorra helyet kell foglalnod?

Kamaszkorom óta – amikor a szembetegségemmel kínlódtam - megtanultam magamat illetve a körülöttem lévő világot kívülről nézni. Erre folyamatosan képes vagyok azóta, és ez sokáig problémát is jelentett, hiszen például dalszövegíróként vagy előadóként tiszta erőből bele kell vetnem magamat az érzelmekbe, amelyekből azután tudok táplálkozni, és inspirációt meríteni.

Ebből a szempontból is az X-Faktor zsűrijében ülni, mert fura mód nem gondoltam rá, mennyire meg fog érinteni érzelmileg, de amikor ez mégis megtörtént, nagyon jólesett! Igenis jó ülni ezen az általad említett „érzelmi hullámvasúton”, hiszen minden alkotó ember ebből táplálkozik. Volt olyan megrázó pillanat a válogatások során, ami kor olyan érzelmi állapotba kerültem, hogy csaknem egy teljes napra volt szükségem ahhoz hogy megnyugodjak!

Például szörnyű, ha látom, hogy megvan valakiben az esély a továbbjutásra, de a személyiségében olyan saját maga ellen dolgozó erők működnek, amelyek mégis meggátolják a siker elérésében! Tehetetlenül ülök ott, látom az óriási tehetséget, és mégsem engedhetem őt tovább, mert kiüti magát.

Az éneklés az, ami a legalapvetőbb emberi vágyak közé tartozik, ezúton tudjuk megosztani örömünket vagy bánatunkat másokkal. Egy slágerben erre három perc jut…

-Viszont abból a három percből, ahogy valaki énekel, kiderül róla minden! Ahogy sportolunk, játszunk, autót vezetünk, bulizunk a haverokkal, az a személyiségünk tökéletes tükörképe. Az X-Faktor zsűrijében ülni nem pusztán zenei-szakmai munka, hanem önismereti és pszichológiai feladat is. Ott minden típusú ember megjelenik! Nagyon fárasztó egy csomó embert végignézni-hallgatni, de roppant érdekes is! Közben azon gondolkodom, mi lehet ennek az embernek a sorsa, a háttere? És miközben hallgatom, azt figyelem, átjön-e a dalán keresztül az ő története? Ha igen, akkor én továbbengedem.

Aki eléd áll, mire számítson?

Empatikus próbálok lenni, ugyanakkor abban kérlelhetetlen kritikus is abban, hogy az egyéniséget keresem. Nem érdekel a tökéletesre polírozott hang! Én mint dalszerző arra szoktam válogatás közben gondolni: írnék-e ennek az embernek szívesen dalt vagy sem?

Megérintett-e? Ezt egyfajta tesztnek gondolom, hiszen nem arról van szó, mit énekel, mert lehet az rap vagy heavy metal, én csakis azt nézem, hogy az ő személyisége érdekel-e vagy sem. Az X-Faktor ebben különbözik sok más hasonló műsortól: az egyéniséget keresi, a kisugárzást.

Saját családodban volt-van közvetlen módod arra, hogy „fiatal tehetségeket gondozz”: tíz éve tragikusan elhunyt nővéred négy gyermekét neked kellett – édesanyáddal karöltve persze - tanítgatni, nevelni, támogatni. Bár a lányok-fiúk kirepültek azóta a családi fészekből, saját lábukra állva élik az életüket, te nagybácsiként mindmáig „rájuk veted vigyázó szemeidet”. Fiatal srácként kényszerített az Élet ebbe a botcsinálta „pótpapa” szerepbe, de most jól jöhetnek az akkori évek alatt megszerzett tapasztalatok…

Az egy szomorú „kötelező gyakorlat” volt, és bár a nevelés legfőbb terhe édesanyámra hárult, mégis kellettek olyan pillanatok, amikor nekem kellett a gyerekek és anyám között közvetítenem. Az unokai és a nagyszülői korosztály nagyon eltérő tud ám lenni, így amikor a srácok kamasszá értek, rengeteg konfliktus teremtődött, és kellett a segítségem. Ugyanazokra az alapértékekre próbáltam rávilágítani az unokahugaimnál, amelyek szem előtt tartásásra engem neveltek.

Halálosan unták már, de mindig úja és újra próbáltam velük megértetni, hogy az ő helyzetükben a legfontosabb és az egyetlen dolog, amire támaszkodhatnak, az az a tudás, amit megszereznek. mivel pedig egy ilyen töredékcsaládból belenőni az életbe sokkal nehezebb, ezért a testvéreknek tudniuk kell egymásra számítaniuk, meg kell tanulni szeretni egymást.

Ezt a két dolgot tartottam mindvégig legfontosabbnak elmagyarázni. Akkoriban csak bólogattak, de az utóbbi egy-két évben úgy látom, kezd leesni nekik a tantusz. Zenei vonalon egyikük sem nyomul, sőt, szerintem az én ráhatásom csak eltántorította őket! Talán az én sikerességem is ijesztette, nyomasztotta őket, az biztos, hogy anyámat éveken át próbáltam – hiába – lenevelni arról, hogy velem példálózzon.

Bár külön laknak az unokahugaid-öcséid, azért vannak együttnyaralások, közös ebédek?

Mindegyiküknek van már párja, és az úgy egy kupacban kicsit sok volna, így az össznépi családi nyaralás RITKA. Nem velem akarnak vakációzni, hanem a szerelmükkel, és ez érthető. Aki úgy nő fel, ahogy ők, azok sokkal előbb akarnak maguknak biztos érzelmi hátteret teremteni.

Nem szólok bele az életükbe, tiszteletben tartom a döntéseiket, hisz én sem szerettem soha, ha túl sokat magyaráztak. Mindig elmondom nekik a véleményemet, ahogy aztán azt is, hogy „te döntesz, a te életed”. Nagy gond nincs velük, ki így, ki úgy szépen éli napjait maga választotta párja oldalán. mivel mindenki máshol lakik, havonta sikerül összegyűlünk édesanyám lakásán egy ebédre, dumálásra, még ha nem is sikerül mindenkinek, mindig jelen lennie. Az ilyesféle idill gyakori a hollywoodi filmekben, de a valóságban ezt – legalábbis a mi családunkban - lehetetlen naponta működtetni! Biztos vagyok viszont abban, hogy pár év múlva épp a gyerekek fogják igényelni, szorgalmazni a nagy közös családi együttléteket.

Az X-Faktor alakuló csapatában sok olyan sztárjelölt van, akik hasonló korúak – 23 és 29 év közöttiek -, mint az unokatesóid…

Ezt nekem találták ki! Főleg, ami a csajokra vonatkozik, hiszen a fiatal „női hölgy” kategória számomra mentálisan igencsak ismerős... Bizonyára nem lesz gond hasonló típusú emberekkel foglalkoznom.

Meddig kell várnunk arra, hogy téged ismét színpadon lássunk-halljunk?

Úgy gondolom, 2011 során kirukkolok az új bandával. Januárig az X-Faktoré a főszerep, de addig is megy a munka a háttérben, a laptopom például rogyásig van már új dalszövegekkel, komplett zenei formátumbéli elképzeléseimmel, csak neki kell állnom az összerakásnak. Nincs kizárva hogy régi arcok is felbukkanjanak mellettem, de egyelőre úgy tűnik, ez az újszerű projekt inkább újakat kíván. Vagy nem. Ez még előttem sem tiszta. Fontos az új inspiráció, de jó olyanokkal dolgozni, akik benne vannak a zenei illetve lelki előéletemben, mert kellenek a barátok, akikből biztonságot tudok meríteni a színpadon.

Másfél éves kislányodból mennyi erőt tudsz meríteni? Belerázódtatok már feleségeddel a mindennapos szülői kerékvágásba? Elégedett vagy magaddal apukaként?

Kisujjból ugyan még nem rázunk ki minden szülői tudást és fortélyt Edittel, viszont úgy gondolom, mostanra beállt egy gördülékeny működés nálunk. Én ugyan elégedett vagyok apai önmagammal, de INKÁBB az a kérdés, hogy Sárika elégedett-e az apukájával, és Edit elégedett-e a férjével?!

Biztos azt mondanák, hogy „apa, legyél többet itthon”, mert bár itt az X-Faktor, mégsem ez visz el legtöbbet a napomból, inkább a többi munkám, melyek rendszertelenebbül vannak jelen az életemben. Sokszor hiába vagyok otthon, mert ülök a gép előtt és dolgozom. Éjjel is fent vagyok, mert Sárika nyolckor aludni megy, addig pedig csak vele akarok lenni!

Mik a programok Sárikával?

Elmegyünk a közeli játszótérre, vagy bicajozunk a környéken – nemrég vettünk egy olyan kerékpárt, amin külön kis ülés van a lányomnak. A beszédkészsége rohamtempóban fejlődik: a kéttagú szavakkal már elbánik, és mert tisztán beszélünk hozzá, nem selypeg, nem pöszög, nem raccsol. Naponta megtanul négy-öt új szót: már különbséget tud például tenni a rózsa és a pipitér között, ahogy megkülönbözteti a dió –, illetve cseresznyefát is! Sárikánk hihetetlenül dinamikus, élénk, pörgős kiscsaj, szeretetreméltó, jókedélyű baba.

Ezt szeretem benne talán a legjobban! Igényli hogy szórakoztassák, hogy lefoglaljuk: például gyurmázni nagyon szeret, meg a lábhajtányos kismotorján száguldozni. A játszótéren lazán barátkozik, vígan eltáncolja mások bicaját, nagyon nyitott gyerek. Fiús dolgokat is szeret, hiszen imádja az autókat, motorokat, repülőgépeket, sőt, még focizni is tanítgatom: imádom, ahogy belerúg a labdába! Persze a nőies vonal is kijön belőle a tükör előtt: anyukája cipőiben próbál egyensúlyozni, ami rendszerint nagy huppanással ér véget.

Sok örömet okoz nekünk Sárika: nemrég nyaraltunk vele két hetet a Balatonnál, amit rettentően élvezett! Buda szélén lakunk, a kerünkből, ahol örömmel tartózkodunk, nemigen kívánkozunk el. Editnek köszönhetően sok új ismerőst szereztünk a környékről, és persze Sárika is begyűjtött pár barátot a családnak. Hálásan alakul mifelénk az élet, olyan a lakóhelyünk, akár egy kis falu! Külföldre majd akkor utazunk hármasban, ha az már Sárikának is kényelmes lehet. Abban konzervatívak vagyunk, hogy hisszük: a gyereknek rendszerre és kényelemre van szüksége a szereteten túl. Ha nagyobb lesz, és már élvezni is tudja, utazgatunk majd vele, de most még mi rendeljük alá az időnket az ő kis babaéletének.