– Keménynek, határozottnak tűnök, de belül hetvenszer halok meg percenként. Mert a tökéletességre törekszem – kezdte a művésznő, aki a Borsnak beszélt először élete legsötétebb időszakáról. Azért vállalta a kitárulkozást, mert reméli, ezzel sok sorstársának segít.

– Tudom, hogy magasra helyezem a mércét, de nem tudok megváltozni. Sok csalódás ért emiatt, és talán ez az örök elégedetlenség kergetett depresszióba. Erről nem könnyű beszélni. Mély lelki tusákról van szó, amelyeket nem lehet szavakba önteni: egyszer csak azt veszed észre, hogy nem szeretsz zenét hallgatni, filmet nézni, enni, és egyáltalán semmit… Közben a környezetedben csak azt hallod, hogy: mi bajod van? Megvan mindened, mit sírsz? A társadalom nem veszi komolyan ezt a betegséget, mert nincsenek egyértelmű tünetei, mint a náthának – magyarázza Ildikó.

– Küzdöttem, mégis volt az életemben két év, amikor nem tudtam kiemelkedni a sötétségből. Ha kellett, ha nem, sírtam, nem láttam értelmét az életnek. Szerencsére nem jutottam el addig a pontig – csuklik el a hangja –, nem akartam véget vetni az életemnek, annak köszönhetően, hogy volt mellettem egy társ. Cserháti Zsuzsa mellett nem volt – tette hozzá.

A két énekesnő ismerte egymást, a találkozásaik alkalmával sosem kellett az érzéseikről beszélniük. Mindketten tudták, mit érez a másik.

– Zsuzsa halála, jel volt a számomra. Mintha üzent volna: „Én meghaltam, te ne tedd!” Furcsa, de ez erőt adott. Mára minden megváltozott. A régi sérülések ugyan sosem hegednek be teljesen, de most úgy érzem, végre visszakaptam valamit a sorstól. Szép feladatok találnak meg, ilyen az X-Faktor is. Nagy kihívás lesz fiatal embereket irányítani. Nemrég még azt éreztem, hogy későn jött minden jó az életemben. Ma már azt mondom, nem baj, bölcsebb vagyok.