Tiszta erővel

Mivel e mindig mosolygós hölgy régebben rendszerint az SZDSZ-székház elől jelentkezett be, így igen csak kényelmetlenül érezhette magát, hogy munkája örve alatt e radikális párt sikereiről kellett tudósítania. Az arcán látszó feszültség pedig csak akkor oldódott, amikor a szélsőjobboldaliak üdvrivalgásban törtek ki. A Jobbik Magyarországért Mozgalom bejutott az Európa Parlamentbe. Szűk egy éven belül pedig rögtön középpártként debütálhatott az Országházban a Jobbik, amely elsődlegesen – kisebbség- és idegenellenes – erőteljes hangvételű beszédével, valamint szakpolitikai javaslatokkal vesz részt a közéletben.

Szalon-képtelenek?

A rendszerváltás óta ugyanakkor a politikai pártok közül nem egy komoly harcot folytatott a parlamenten belüli és kívüli közbeszéd szalonképes mivoltáért. A politikai közbeszéd eldurvulása persze ma már senkinek sem újdonság. A most hatalmas fölénnyel választásokat nyerő Fidesz ugyanis nyolc illetve tágabb értelemben véve négy éve túlságosan „erős” kijelentéseinek köszönhette vereségét.

A mélypontot 2007-ben értük el, amikor a konzervatívok nemes egyszerűséggel ideggyengének nevezték Gyurcsány Ferencet. A kormánypártok megroggyanásával egyidejűleg a jó ízlés határát súroló karaktergyilkos kijelentésekre való közönyös reagálás pedig már jól mutatta, hogy a politikai közbeszéddel kapcsolatos normák józan észlelése egy időre parkoló pályára került a fiatal magyar demokrácia történetében.

Ezek tükrében lassacskán már csak legyintünk a köztársasági elnök eltiltásáról vagy éppen cigány-szegregecióról szóló radikálisok beszéde hallatán. Az ilyen kijelentések súlyát ugyanakkor elvben semmi sem könnyíthetné, ám – sajnos – ma már egyre kevesebben kapják fel a fejüket, ha főpolgármester-jelöltjük élősködőkhöz hasonlítja a hatalmukkal visszaélőket, valamint babaarcú szexszimbólumuk is csengő hangon beszél a holokauszt tagadásról.

Érzelmek közt

Hogy mit jelent „jobbikosnak” lenni, ma már nehezen megmondható. Minden bizonnyal létezik egy karakterisztikus „Jobbikos-életérzés” is, amely a nemzeti érzületű Magyar Szigetben, valamint a meleg barátságokat kötő szélsőjobboldaliakban egyaránt megtestesülhet. A kettő keveredése így semmihez sem hasonlító elegyet hoz létre a magyar politika egyébként is színes palettáján.

A szélsőjobbhoz való tartozás lassanként a politikai emo kategóriájába tartozik. A nyolcvanas években szárnyait bontogató világnézethez hasonlóan így valaki „Jobbikos” mivolta sokak szemében az elszigetelődés eszköze lehet. (Ez a jelenség főként a fővárosi fiatalok körében figyelhető meg, akiknek párt preferenciája lassanként az LMP és Jobbik között látszik kettészakadni.)

A Jobbik túlnyomórészt sötét színvilága mellett pedig az emo-világnézet nevéhez (emotional hardcore) is hasonlatosságokat mutat. A radikálisok ugyanis elsődlegesen érzelmekre apellálva próbálják növelni a zömmel elégedetlenkedőkből álló szavazótáborukat. Nem is sikertelenül, hiszen az egykoron még csak a rendőrök elől menekülő tinédzserek után mára számos középkorú értelmiségi, valamint az egykori kormánypártokból (igen jól hallották: az SZDSZ-ből is) kiábrándult honpolgár erősíti soraikat.

Radikális tudorok

Persze a jóképű és olykor szemtelenül fiatal tekinteteket figyelve felmerül bennem a kérdés: tényleg komolyan gondolják? Hogy a történelemről fogalmuk sem lenne, egészen biztosan hazugság lenne állítanom. A radikális világnézetek ugyanis fontos tényezője az ellenfél megismerése, így a mai Magyarországon egy szélsőjobboldali nagyobb biztonsággal ismerheti a Talmudot vagy Lenin tanításait, mint akár egy ifjú liberális tollforgató. A Jobbik soraiban emellett számos politikával foglalkozó állampolgár illetve politológus is található, kik nyilvánvalóan töviről hegyire ismerik az elmúlt száz év magyar politikai berendezkedésének történetét.

De ha már a politikatudománynál tartottunk, a Jobbik politikai szerepéhez érdemes az ismert politológus egyik megállapításának analógiájaként közelítenünk. Török Gábor ugyanis a választások két fordulója között a Corvinus Egyetemen azt találta mondani, hogy az LMP-sek – új parlamenti pártként – egyelőre örülnek, ha a vécét megtalálják a Parlamentben. Ezen gondolat mentén elindulva a Jobbikosok úgy indulnának el az említett illemhely felé, mintha tudnák, hogy merre keressék, majd nagy magabiztossággal benyitnak a takarítószeres kamrába.

Szebb jövőt?

Hogy mi várja őket a tisztítószerek között, egyelőre csak találgathatjuk. Jelenleg inkább a megrekedés, mint az előretörés jelei látszanak. Szemmel láthatóan még maguk sem döntötték el, végül a szakpolitika vagy a radikális útját választják, amely jövőjükre nézve is komoly konfliktusok forrása lehet.

A „háromharmadként” vizionált országban persze könnyű politikailag légüres térbe kerülni, amely az egyelőre kétfenekű kommunikációval próbálkozó Jobbikot egyre inkább fenyegeti. A Fidesz-közeli sajtó továbbra is akkurátusan próbálja fogyasztani az„Egy a tábor egy a zászló” elvet már régóta nem magukénak valló radikálisokat. Nem is csoda, hogy a hirtelen megerősödő szélsőjobb gyorsan eltávolodott az időközben kormánypárttá avanzsált konzervatívoktól, szimpatizánsaik pedig mára jórészt kikoptak a Fidesz nagygyűléseiről.

Az ugyanekkora eséllyel erodálodó szélsőjobbnak így mára be kell érnie ama számára nem túl igazságos felosztással, hogy a kétharmad mára a Fideszé lett, a Jobbiknak pedig maradt az Árpád-sáv meg a turul.