Na, kérem! Ígyen kell operát csinálni! Modernül, monumentálisul, szerethetőül; Kovalik Balázsul. Merthogy ehhez Kovalik Balázsnak kell lenni. Amit ő itt elénk rendezett Arrigo Boito Mefistofele című művéből, azzal már érdemes házalni is. Még akár olyan jelentéktelen helyeken is, mint a Scala vagy a Metropolitan.

A darab alap. Se nem világmegváltóan katartikus, se nem laposan álmosító. A dalok könnyen jönnek, de könnyen is szállnak tova – már a büfészünetben sem dúdolja senki önfeledten őket. A történet Ghoete és Madách turmixa. Faust-Ádám, Margit-Éva és a kihagyhatatlan Mefisto-Lucifer. Az emberért folyó párviadal isten és az ördög közt. Jobban mondva az ember vívódása önmagával, önmaga önző, lusta, élvezethajhász, illetve önzetlen, szerelemre vágyó, haláltmegvető énje közt. Unásig ismert ügy.

A dalárda

Persze, ahhoz hogy mélyásításunkat elrabolja, az énekeseknek kiválónak, a rendezésnek pedig ravasznak kell lennie. Szerencsére a főszereplők kiválasztásával Kovalik telibetalált. Bretz Gábor fizimiskája miatt akár az utcán is eladhatná magát Mefistofeleként, a hangja pedig remekül zengi be a mennyet, a poklot vagy épp az emberi világokat. Fiatal, még bőséggel fejleszthető, ezért bizonyosan hallunk majd felőle.

Fekete Attilát jól ismerheti az operába járó közönség, nem véletlenül. Nagy tehetség, itt is hozza amit kell: fekve, ráncigálva, szaladva… akárhogyan. A hangja az Operaház minden apró odújába be-tenorozódik. Létay Kiss Gabriellának (Margit) izgalmas hangján kívül teste is van, ami nagy előny, mivel mutatásra termett. Még talpig véresen is.

A darab gyenge pontja a szöveg. Csákovics Lajos munkája sajnos sok helyen még a magyar nyelvet mesterfokon beszélők számára is érthetetlen. Nyakatekert mondatok, melyek talán akkor lehetnének elfogadhatók, ha a rím kedvéért nyúznánk meg őket. De nem. Kár.

A zseni

A szimbólumgyár, ami Kovalik agyának helyén dübörög, megint maximumra állította a termelését. Egyetlen percig sem maradunk néznivaló, gondolkodni való nélkül. A rendező precizitására jellemző, hogy képes minden egyes kórustagnak különféle apró tárgyat adni a kezébe – még akkor is, ha ezt a tízedik sor mögött már nem lehet látni. Pedig érdekes volna végigmenni mindegyiken az apró mosógéptől, a kisautón át a hajszárítóig.

Valójában a fogyasztói társadalom változatos sematizmusát rajzolja meg. Nem is egyszer ordítja pofánkba jelenünk hiábavaló élvhajhászását. Képei megfoghatóak: egyszerre arculcsapóak, mégis rajzfilmesen kedvesek. Almodóvar filmjeire emlékeztetnek, amik szintén a giccs és a mélyművészet határán mozognak. Kovalik sosem lép át a giccsbe, marad szuggesztív, elemzésre váró, és könnyed.

A háromfelvonásos előadás olyan monumentális képekkel sokkol, mely a fiatalabb generációnak is szájtátást okoz. Nincsen megállás, minden mozog, minden kavarog, de a látszólagos káoszban, mindig ott van a rendszer, megmarad a kifejezést kiáltó jelenet.

Csillagos birodalom

Az előadás csúcsa egyértelműen a kaszinójelenet, melyben Mefistofele a világuralomról álmodik, s közben lazán magára tekeri az Európai Unió lobogóját. Az ördögöt beburkoló csillagos zászló még a legbefogadóbb nézőknél is döbbenetet okoz. Aztán a döbbenet átfordul egy hamiskás mosolyba az arcon, majd belül egy hang biccent és azt súgja: okos.

A három és félórás élmény után jogos az álló ováció.