Mi a vértanúk üzenete a XXI. századunk számára?

Számtalan találó választ lehetne adni a kérdésére, de az emberek nem tudják, hogy a kor szellemének mennyire felel meg az esemény. Az a közel száznegyven ember, akiket a szabadságharcban való részvételükért végeztek ki, 1848-49-ben egy polgári Magyarország megteremtését tűzték ki célul. Mártíromságot kellett szenvedniük ezen tettükért, zokszó nélkül áldozták fel egyetlen életüket.

Nem tudom, hogy a XXI. században létezik-e szent ügy. Úgy tapasztalom, hogy az elanyagiasodott, értékveszett világban a hazafiasság, bátorság, hősiesség eszméje kikopott: helyette sztárok és celebek léteznek. Véleményem szerint kisiskolás kortól kezdve új fogalmakat kell bevezetni az emberek tudatába, illetve elővenni a régieket és azokat megerősíteni.

Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát szokás az első aradi vértanúnak nevezni, Kazinczy Lajos honvéd ezredest - Kazinczy Ferenc fiát - őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni: ez a tény nem igen ismert. Mi ennek az oka?

Minden bizonnyal 1849-ben és a következő időszakokban is nagy feltűnést keltett volna tizenhárom honvéd főtiszt egy napon történő kivégzése, erre a történelem során nem igazán volt példa. A kivégzések után pár nappal Magyarországon terjedni kezdett egy nagyon rövid német mondat: „Pannonia vergis deine Toten nie als klaeger leben sie”, vagyis Magyarország, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők. Ezen német mondat minden szavának kezdőbetűjében egy aradi vértanú kezdőbetűje szerepel.

A többiekről mintha valóban megfeledkeztünk volna. Ormait 1849. augusztus végén végzik ki, aki már ebben az időben sem volt a kor kedvelt alakja. Gyorsított eljárással állítják bíróság elé, majd kivégezik.

Kazinczyt október végén végezték ki, azért, mert később került hadifogságba. Őt is elfelejtettük, de ennyi erővel Lenkey tábornokról is megemlékezhetnénk, akit csak azért nem végeztek ki, mert megőrült a börtöncellájában: kivégzésére még Haynau sem mert parancsot adni. Megvárták, hogy a börtöncellában szétlője a saját fejét.

Az emlékezetünk rostáján kihullottak azok az emberek, akik szintén ugyanazért az ügyért harcoltak, mint az aradi tizenhárom, akik valamilyen okból eredően mégis fókuszba kerültek. Kossuth később megpróbálja átértékelni a helyzetet, amikor azt mondja: „Arad a magyar Golgota.”



Nagyon sokszor, gimnáziumi éveim alatt azt tapasztaltam, hogy többek számára egyfajta kötelező kötelesség volt megemlékezni a vértanúkról, egyáltalán a szabadságharc hőseiről. Említette, hogy az oktatásban látja a megoldást. Hogyan gondolja mindezt?

Az ember sokszor tapasztalhatja - amikor egy általános vagy középiskolában megemlékezést tart - hogy a hallgatóság egy része kötelességből nézi végig a műsort. De gondoljuk végig: kötelességből emlékezzünk meg Szent Istvánról, az Árpádháziakról, Mátyás királyról? Ha így lenne, akkor azt kell mondanom, hogy nincs értelme az egésznek.

A történelmi múlt ismerete nélkül csak egy meglehetősen talaj és gyökerét vesztett nemzet építkezhet tovább. Nem pusztán arról van szó, hogy emlékezzünk, hanem arról is, hogy megpróbáljunk valamilyen hasznosítható, jelen korunk számára is értékelhető konzekvenciát levonni. A vértanúk azt is üzenhetik, hogy áldozatokat kell hozni. Meggyőződésem szerint napjainkban a családi, közösségi, politikai, társadalmi életben lenne szükség áldozatvállalásra, persze ezalatt nem azt értem, hogy kivégzőosztag elé kell állni.

Az iskolai tankönyvekben, az oktatásban kellene életszerűbbé tenni a történelmet. Szakítani kellene azzal, hogy a történelem adatoknak a halmaza, amit csupán be kell magolni. Abban az esetben, ha valaki izgalmasan, érdekesen képes előadást adni akár március 15-ről, akár október 6-ról, akkor több száz gyerek figyelmét is le lehet kötni. A történelem egy izgalmas mese, természetesen nem leértékelve a komolyságát. A történelmet emészthetővé, szerethetővé kellene tenni a fiatalok számára, akik nem ehhez vannak hozzászokva.

Az osztrákok a szabadságharc leverése után a söröskorsó összeütésével ünnepelték győzelmüket, így ültek tort az aradi vértanúk felett: magyar ember sörrel nem koccint, legalábbis százötven évig, ami már letelt. Mindez legenda, vagy valóság?

Az a tény, hogy az aradi várőrség parancsnokai és személyi állománya a kivégzés után, este, jó osztrákhoz hűen sörrel koccintottak, az természetes. A magyar köztudatba valóban beépült az, hogy igaz magyar ember sörrel nem koccint. Az, hogy miért pont százötven évről van szó, nem tudom.

Valószínűleg legendáról van szó, de számomra mégis azt mutatja, hogy az emberek komolyan vették 1848-49-et, mint a magyar történelem egy olyan eseményét, amelyet nagyon komoly társadalmi összefogás eredményeként tudtak végrehajtani. Meggyőződésem szerint a sörrel nem koccintás ennek egy nagyon szép legendáriuma.