Nehéz találni olyan híroldalt, ahonnan tényszerűen lehetne tájékozódni az október 23-i megemlékezés eseményeiről. Az MTI-t hagyjuk, az csak a kormány propgandagépezetének szakmaiatlan motorja. Mások viszont kizárólag saját bal- vagy jobboldaliságuk (miközben mára értehetlenné vált ez a kategória) alapján írták meg a kötelezőt.

Ami világossá vált:

Ma magyarországon két valóság van. A Fideszé (Orbáné, a kormányé, stb) illetve az ellenzéké. Az ellenzék gyűlőli Orbánt, mivel nem tud vele se erővel se intellektuállisan küzdeni, ezért inkább kifütyüli, pocskondiázza, minden szavába beleköt, vagy egyszerűen elmebetegnek állítja be. Ezzel természetesen saját élhetetlenségét, tehetetlenségét bizonyítja.

Egyedül Vona mondta be (vagy az ő szavai jöttek csak át a sajtón), hogy talán mondjon már le Orbán, de a Jobbikot hagyjuk. Nekik a Parlamentben sem szabadna ülniük.

De az MSZP, meg DK, meg Együtt, meg kitudja még ki... halkak, érthetetlenek. Tehetetlenek. Képtelenek megmozgatni tömegeket, elefántcsonttornyukból (nekik is van helikopterük a torony tetején) nem tudnak azonosulni a társadalom többségével.

Pedig nagy ziccer volt 1956 hatvanadik évfordulója: pont azt az Orbánt kellett volna kigúnyolniuk, meghazudtolniuk és a belé vetett bizolmat megrengetniük, aki hazaküldte az ’56 miatt bevonult orosz katonákat. Lebontotta annak a Kádárnak a diktatúráját akit ’56 emelt a nép fölé (meg a szovjet elvtársak tankjai), majd szépen felépítette a sajátját. Ráadásul még a Népszabadság-sztori is megdöbbentően hasonló az ’56-ban betiltott Szabad Népéhez. Akkor, az az újság kritizálni merte Rákosit, ma a Népszabi tette ezt Orbánal meg a többiekkel. Ezt nevezhetné a miniszterelnök, kedvenc szava járásával történelmi párhuzamnak.





A másik valóság még rosszabb. Az Orbánt támogatók, hitük szerint rendíthetetlenek. Mert az utóbbi időkben a Fideszt támogatók reakcióiból - legyen az utca köve vagy a studió melege - kiviláglik, nekik hitük van: ész és értelem nélküli hívők. Számukra Orbán több mint ember, és kicsit kevesebb, mint Isten, ő egy „szent” – nagyjából.

Az ország megmentője, sorsunk jobbra fordítója, a magyar eszme és az ősi értékek egyetlen letéteményese, megvédője, továbbvivője, az egyetlen magyar jövő konok kőbefaragója.

Ami persze hiába ökörség, a szűklátókörűségnek pont ez a lényege. Számukra nincsen másik valóság. Akik viszont mást gondolnak, azok megtévesztettek, azokkal nem lehet, sőt nem szabad beszélgetni, mert nem magyarok, mert gonoszak, mert ők az ördög, vagy Soros, vagy Gyurcsány szolgái.

1956. október 23-án egyetlen valóság volt: a forradalom.
Forradalom.
Forradalom.