. A lakhatási szegénység részproblémái egymással összefonódva olyan ördögi kört alkotnak, amelyet lakásszegénységi csapdának nevezhetünk, és aminek minden dimenziójában hátrányt szenvednek az alacsony jövedelmű háztartások.

A Habitat for Humanity Magyarország immár sorrendben hetedik éves jelentését készítette el a lakhatási szegénységről – idén először új formában. Idén a Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont szakmai műhellyel partnerségben közérthetőbben, online eszközöket felhasználva beszélünk a lakhatási problémákról. Az interaktív ábrák és a gazdagabb vizuális megjelenítés reményeink szerint a téma iránt érdeklődőknek segít majd összefüggéseiben megérteni a hazai lakhatási helyzetet.

A lakhatási szegénység fő dimenzióinak áttekintésén túl három fókusztémában hosszabb elemzést is adunk, melyek a jelenlegi magyarországi lakhatási helyzet szempontjából kritikusak. Ezek az albérletek alsó szegmensét, az eladósodottság kérdését és a lakhatás területi egyenlőtlenségeit érintik, utóbbi kettővel egy későbbi időpontban jelentkezünk majd. A 2018-as lakhatási jelentés egyik legfontosabb megállapítása – az utóbbi évekhez hasonlóan –, hogy Magyarországon egyre mélyül a lakhatási válság. Ezzel együtt a hazai lakásállomány minősége is nagyon alacsony, az energiaszegénység és a rezsivel kapcsolatos költségek terhe pedig ezzel összefüggésben is az egyik legnagyobb problémát jelenti. Bár a kormányzat az elmúlt években többet költött lakáscélokra, mint korábban, de ez főleg a középosztály és a felsőbb osztályok lakhatásának támogatására ment: a rászorultsági alapon nem célzott kiadások kilencszer akkora összeget tesznek ki, mint a szociális alapon célzottak.

Milliós nagyságrendű a lakásszegények aránya

Jelentésünkben a tavalyi évhez hasonlóan azokat tekintjük lakhatási szegénységben élőknek, akik megfizethetőségi, lakásminőségi és energiahatékonysági, területi, illetve jogi szempontból az átlagosnál rosszabb helyzetben élnek. Egy lakásszegénységben élő háztartás a fentiek közül nagy eséllyel több csoportba is beleesik, ezért óvatos becsléseink szerint országosan 2-3 millió ember él lakásszegénységben, vagyis tapasztalja a négy lakhatási probléma valamelyikét.

Ma Magyaroszágon 1,5 millióan élnek olyan lakásban, amellyel súlyos lakásminőségi problémák vannak. Az ilyen zsúfolt, nedves lakásokban élő embereknek a legtöbb esetben nincs pénzük felújítani a lakásukat. A 4,4 millió magyarországi lakóingatlan nagyjából 80%-a nem felel meg a korszerű műszaki és energetikai szempontoknak, azaz a magyarok többségének lakhatási költségeit és életminőségét különösen rosszul érintik az épületállomány fizikai jellemzői.

Minden harmadik háztartás lakhatással összefüggő megfizethetőségi problémákkal küzd, tehát jövedelméhez képest irreálisan sok pénzt költ rezsire, bérleti díjra vagy lakáshitelek törlesztőrészleteire, nem utolsósorban az épületek előbb említett fizikai állapota miatt.

A lakhatás terén a megfizethetőségi problémák szembetűnő következménye az utóbbi évtizedben az eladósodás. Jelenleg a háztartások legalább 13%-ának van 60 napon túli közműhátraléka, miközben 750 000 végrehajtási ügy van folyamatban, az éves GDP 7%-ának értékében. Ezeknek a tényeknek az ismeretében már érthető, hogy miért jut minden napra nagyjából tucatnyi kilakoltatás, és hogy miért nem mondható megoldottnak a (deviza)hitelválság.

Nincs kiút a lakásszegénységi csapdából

Fontos látni, hogy a lakhatási szegénység részproblémái egymással összefonódva olyan ördögi kört alkotnak, amelyet lakásszegénységi csapdának nevezhetünk. Aki beleszületik vagy belekerül a lakásszegénységi csapdába, annak nagyon nehéz kikerülnie onnan. Az alacsonyabb jövedelemmel rendelkező, azaz szegényebb háztartások valamennyi dimenzióban hátrányokat szenvednek: jobban érintik őket az energiahatékonysági problémák, sokkal nagyobb valószínűséggel élnek az ország olyan területein, ahol nem érhetők el alapvető szolgáltatások, illetve jogilag is sokkal kiszolgáltatottabb a lakhatási helyzetük.

Ezzel együtt a lakásszegénységi csapda térben is jól beazonosítható mintázatokat hoz létre. Míg Budapest és a nagyobb városok belső területeinek, illetve a kiemelt nyaralóövezeteknek a felértékelődését tapasztalhatjuk, addig országszerte tízezrek szorulnak ki periférikus lakóhelyekre, további százezrek pedig a perifériákra „szorulnak be”, például külterületi, zártkerti, aprófalvas területekre.

„A 2017-es és 2018 első félévére vonatkozó adatok, valamint a munkánk során szerzett tapasztalatok nem mutatnak pozitív változást a lakhatással összefüggő problémák kormányzati kezelésében. Továbbra sem látható szándék egy átfogó, a szociális különbségeket csökkentő lakáspolitika megalkotására, a jelenlegi széttagolt, több minisztérium alá tartozó lakhatási ügyek megfelelő koordinálására.” – mondta el Szegfalvi Zsolt, a Habitat for Humanity Magyarország ügyvezető igazgatója, majd hozzátette:

“Nincs jele a lakhatásba áramló állami források rászorultsági, szociális alapon történő elosztásának növelésére, a hajléktalansághoz vezető folyamatok kezelésére. Az országos szintű, preventív megoldások és a szociális védőháló hiánya azt eredményezi, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartások esetén 2018-ban még könnyebben vezethet egy felhalmozódó adósság, válás, akár átmeneti betegség, esetleg állásvesztés ahhoz, hogy családok és egyének elveszítsék lakhatásukat, amit főleg a nagyobb városokban vagy Budapesten az ő anyagi helyzetükben szinte lehetetlen visszaszerezni.”

Uzsoraalbérlet és átmeneti otthonok között vándorló családok

Idei jelentésünk kiemelt témája a hazai bérlakásszektor alsó szegmense, amely területen az utóbbi időben aggasztó tendenciákról számolhatunk be. Hazánkban az albérletárak 2010 és 2016 között országos átlagban 75%-al nőttek, az árak emelkedése pedig azóta sem állt meg (Jófogás 2018).

A kisebb lakások átlagára még magasabb, ezért míg 2010-ben egy 30 m²-es garzonlakást 45 870 Ft-ért lehetett kibérelni, ma már átlagosan majdnem 85 ezer forintba kerül ugyanaz.

Eközben a legalsó jövedelmi tized, vagyis a népesség legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező 10%-a háztartásainak átlagjövedelme azonban nem növekedett ekkora mértékben. A legalsó jövedelmi tizedben ugyanis az egy főre jutó éves átlagjövedelem 2010 és 2016 között 11,4% -al, míg az átlagos albérletárak ebben az időszakban 75%-kal nőttek. Ezek azok a háztartások, akiknek a piaci alapú albérlet helyett megfizethető és tartós lakhatási megoldásra lenne szükségük. Ennek hiányában azonban a piaci albérletekből kiszorulva ezek az emberek vagy az átmeneti szállást jelentő intézményekbe, vagy a piacon az utóbbi időben egyre hangsúlyosabb, piaci, kizsákmányoló lakhatási formákba, például „uzsoraalbérletekbe” kényszerülnek. A sokszor élhetetlen, nem megfelelő minőségű és gyakran kiszolgáltatott helyzetet jelentő alternatívák helyett úgy gondoljuk, hogy a célzott albérlettámogatás és a szociális bérlakásrendszer fejlesztése lenne a hosszú távon is élhető és fenntartható megoldás a hazai bérlakásszektorban élők és az onnan kiszorulók számára.