Ma már jó boszorkánynak lenni

Nagy szerepe volt a boszorkányhitben a tudatlanságnak. Nem véletlen, hogy a boszorkányperek divatja nyugatról keletre, illetve a központokból a perifériák felé terjedt. Nyugat-Európában már megszűntek a boszorkányüldözések, amikor Közép-Európában sokasodtak, s Kelet-Európában még alig voltak ilyenek. Hazánkban is a nagy, központnak számító városokban kezdődtek, majd később terjedtek ki a vidéki városokra, kisebb településekere.

Nem kedveztek a jelenségnek a háborúk, amelyekben nagy bizonyossággal tudni lehetett, hogy honnan, kitől jön a baj, nem kellett a boszorkányokat okolni. Viszont a háborúskodások közti békés szakaszban már volt mit a boszorkányokra kenni, különösen akkor, ha valamilyen természeti csapás is sújtotta a környéket.

A magyar boszorkányság tárgykörében Könyves Kálmán királyra szokás hivatkozni, aki rendeletben mondta ki, hogy "boszorkányokról, mivel hogy nincsenek, ne essék szó." A latin szöveg azonban strigákat említ, azaz bagolyszerű lényeket, amelyek csecsemők vérét szívják, s ez nem fedi a boszorkányok fogalmát. Így nem csoda, hogy a bíróságok - jóval királyunk halála után - mégiscsak foglalkoztak velük.

A magyarországi boszorkányság korai történetére csak jelzésszerű források állnak rendelkezésünkre. A Szent István és Könyves Kálmán által hozott törvények és az uralkodásuk idején született zsinati határozatok maleficákról (maleficus=csínytevő, boszorkány) és strigákról rendelkező dekrétumai mellett a Budai Krónika Rasdi nevű bűbájos nőről tudósító részét és a Váradi Regestrum 11 veneficáról (boszorka) és 3 maleficiumról beszámoló esetét említhetjük. Az 1279. évi budai zsinat kiátkozással sújtja a varázsló jövendőmondókat és mindazokat, akik egyházi szentségekből maleficiumot csinálnak. A Nagy Lajos király 1351. évi dekrétumához csatolva közölt esküminta szintén említést tesz a bűvösökről és bájosokról. (A nyelv később összevonta őket...) Környékünkön a dalmáciai városok 13-14. századi szabályrendeleteiben jelennek meg először a boszorkányokkal szemben alkalmazott büntetési tételek. A Magyar Királyság területéről származó első boszorkányperek Zágráb vidékéről valók. 1387-ben Károlyi Menyhárd pallosjoga utal a boszorkányok megbüntetésére. A Budai Jogkönyvben említik először, hogy a boszorkányok büntetése a máglyán való megégetés.

Mohács előtti történelmünkben a perek száma mai ismereteink szerint tizenkettő. Nádori törvényszék is ítélkezett boszorkányok felett Zala, Vas, Bereg és Szabolcs vármegyékben a 15. században. Pozsony vármegye ítélőszéke előtt zajlott Hideghethy Lőrinc özvegye Margit megrágalmazásának esete. Városi bíróságok hoztak törvényt a boszorkányok ellen Sopronban, Zágrábban. Cillei Hermann gróf szlavón bán 1432-ben levelében felhatalmazott minden nemest, hogy a boszorkányokat saját birtokán üldözheti.

A mohácsi vész utáni feltárt peres iratok száma megközelíti a kétezerötszázat. A magyarországi boszorkányüldözés tetőpontjait és hullámvölgyeit a gyanúba került személyek számával lehet szemléltetni. Az első jelentős üldözési tetőpontot a 15 éves háború boszorkányüldözésben lanyhább időszaka követte. A 17. század török háborúi, és a 17. század végén kibontakozó kuruc mozgalmak fegyveres konfliktusai után a Rákóczi-szabadságharc, majd a Szegedinác Péró-féle felkelés fékezi a boszorkányüldöző kedvet. Hasonló késleltetést jelentett később a Rákóczi szabadságharc, a Habsburg-török háború, az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború is.

A boszorkányokkal szemben több esetben hoztak halálos ítéletet, amikor máglyán égették meg az elmarasztalt személyt. Később adtak némi esélyt a vádlottaknak azzal, hogy vízpróba alá vetették őket. Ezt boszorkányfürösztésnek is nevezték. Úgy hajtották végre, hogy - függetlenül az időjárási körülményektől - kezüket-lábukat összekötve tóba vagy folyóba dobták őket. Ilyen körülmények között legtöbbjük belefulladt a vízbe, de akadtak esetek, amikor szó szerint megúszták egy-egy kiadós megfázással.

A magyar boszorkányüldözésben bekövetkezett fordulat időpontja a 18 század közepére tehető. Ekkor jelentek meg Mária Terézia boszorkányüldözést tiltó rendeletei. A boszorkányüldözés 17-18. századi története azonban nem ért véget a boszorkányperek betiltásával. Tizenkilencedik századi forrásokból kiderül, hogy a hagyomány tovább élt Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában egyaránt. Olyannyira, hogy átnyúlt a 20. századba is. A sajtóban megjelenő esetek az 1960-as évek végéig foglalkoztatták a közvéleményt. Ebben az időben inkább rágalmalmazási ügyekben szerepel boszorkányság, ugyanis az ezzel vádolt asszonyok pert indítottak azokkal szemben, akik boszorkánynak titulálták őket. 1906-ban Munkácson panaszoltak be egy asszonyt boszorkányság miatt. 1954-ben Szegeden, 1956-ban Orosházán, 1967-ben Gyöngyösön állították asszonyokról, hogy boszorkányságot követnek el, de ők pert indítottak a vádaskodók ellen, rágalmazás miatt, 1968-ban viszont egy ásotthalmi tanyán akartak elégetni egy boszorkányhírbe keveredett asszonyt, de ezt a jobbérzésű emberek megakadályozták.

Globalizálódó világunkban a magukat boszorkánynak mondók is új megvilágításba kerültek. Még önálló szövetségük is van, s a bulvárlapok között akad, amelyik saját boszorkányát szerepelteti - nem is ritkán -, hogy kiszolgálja az okkult dolgokban hívők igényét.