Hajléktalan emberekkel naponta lehet találkozni, elég, ha az ember kiteszi a lábát az utcára, elérkezik egy-két frekventált csomóponthoz (Blaha, Astoria, Móricz Zsigmond körtér, Margit híd alja, stb.), és csapatostul láthat koszos matracaikon heverő, magukba roskadva a semmibe bámuló vagy éppen röstelkedve, esetleg agresszíven kéregető fedél nélkülieket. Közös ismertetőjegyük az ápolatlan külső, mely a kilátszó, piszkos testrészek és a mások által már elhasznált, kidobott majd megtalált és felöltött rongyos ruhadarabok által szúrja a komfortos járókelők szeme világát. Már, ha odanéznek.

Akiről ez az írás szól, az nem az utcán került a retinámra, hanem a Városliget Hermina úti oldalán terpeszkedő, Pántlikára keresztelt vendéglátóipari objektum teraszán. Párommal és kutyás barátommal egy kiadós ligeti ebsétáltatást követően telepedtünk le az egység egyik üres asztalához, mikor meghallottuk az egyik szomszédos asztaltól a vizslánkat hívó szavakat. Odapillantva megláttuk a hang gazdáját, egy meghatározhatatlan korú (úgy 40 és 70 közötti), leharcolt arcú, finoman szólva eklektikus öltözetű nőt, aki ha történetesen a Blahán tanyázó hajléktalanok között ücsörög az összehugyozott telefonfülkében, kezében egy borosüveggel, abszolút belesimult volna a közegbe.



Itt azonban méltóságteljesen, kihúzott derékkal ült a kerti széken, kimérten kanalazta az előtte lévő mély tányérból a még gőzölgő babgulyást, tördelte mellé a karéj kenyeret, néha belekortyolt pohár sörébe, s most éppen barátom vizslájának helyezett el egy kanálnyi levesbetétet az asztal alá, hívogatva az állatot a falatozásra.

Döme, a négylábú, jól nevelt jószág, nem ugrott a kínált potyafalatra, mire emberünk (asszonyunk?) újra a tányér fölé hajolt, és folytatta megkezdett estebédjét, így volt időm alaposabban megszemlélni a külsejét.

Citromsárga, Surda-kalapra emlékeztető fejfedő takarta ritka és szürkés haját, hosszú, sötétkék szoknyáját csípőnél biztosítótűvel erősítette derekához, a zippzár hiánya miatt így is kilátszott fehérneműje. Lábán meglepően újnak tetsző világoskék edzőcipő pompázott, teljesen elütve többi ruhadarabjától. Legegyedibbnek azonban kétségkívül a felsője bizonyult, melyet több különböző ruhadarabra húzott, mintegy takarásként. Ez egy fehér színű póló volt, melyre kék színű golyóstollal kézzel írott, nagybetűs szöveg lett kanyarítva, felteszem, önkezével írva. Ennek elölről csak első sorát tudtam kibetűzni: ÉHES VAGYOK.

Mikor aztán az étkezés végén felállt, hogy bemenjen a pulthoz, tisztán kiolvastam a póló hátán olvasható szöveget: HONTALAN VAGYOK, SAJNOS BETEG. KÉREM, HOGY SEGÍTSENEK! KÖSZÖNÖM. Mindez hibátlan helyesírással, jól látható, kalligrafikus betűkkel.

A nő hamarosan kijött, kezében egy újabb pohár sörrel, egyenesen az asztalunkhoz sétált, majd tisztán érthetően kért egy szál cigarettát. Kapott. Megköszönte szépen, aztán tüzet is kért a füstölnivaló mellé. Mikor tüzet adtam, megpillantottam a kezén, ujjain tátongó apró, de nyílt sebeket, körmeiről lepattogzott a kék lakk. A tűzadást is köszönve visszaült a helyére, és csöndesen szívta cigarettáját, iszogatta sörét.

Látszólag gondolataiba merült. Talán a dicsőbb múlt, vagy valami ilyesmi. Családi fészek, ha volt, szülőkkel vagy nélkülük, esetleg nevelőotthon, iskolák, első szerelmek és első munkahelyek, házasság, gyerek(ek), ha egyáltalán, részeges férj, részeges tenmaga, fegyelmik, kirúgások, közüzemi tartozások, utca. Ilyenek. Vagy nem.

Most mindenesetre jóllakottan, a sör maradékát kortyolgatva legfeljebb afölött sajnálkozik, hogy Döme nem fogadta el a kínált bableves-kóstolót, hiszen abban a gesztusban kétségkívül az is benne foglaltatott, hogy ő, a fiatal pincérfiú jóindulatából ezúttal meleg ételhez jutó, kiszolgáltatott ember JÓT TEHET valakivel, jelesül egy örökké nyálcsorgató kutyával, hogy beülhet a hajlékos emberek társaságába, hogy hallja a „normális”, „konszolidált” polgártársak való világba kalauzoló beszélgetését, hogy röpke félórára úgy érezheti, ő is ember, egy a sok közül, az egész része.

Aztán véget ért a kivételes pillanat, a nő felhajtotta a sör végét, összeszedte az asztal mellől egész vagyonát tartalmazó nejlonszatyrait, majd még egyszer odalépett hozzánk, és mintegy bűnbánóan kért egy újabb szál cigarettát. Míg az öngyújtót próbálgattam, a szemem sarkából láttam, hogy közeledik az ifjú felszolgáló, közel hajol a nőhöz, és diszkréten, hogy a többi vendég ne hallja, azt mondja: „Elég volt. Kérem, hogy most már menjen el.” Nyilván arra gondolt, hogy a nő ne zaklassa kéregetésével a vendégeket, azaz minket.

A felszólított bólintott, megköszönte a kedvességet, és szájában a meggyújtott cigarettával elindult a Petőfi Csarnok irányába.

Mi még maradtunk egy keveset, párom megjegyezte, ha ő vendéglős lenne, biztos volna egy-két ingyen kosztosa. Kutyás barátunk pedig, aki épp mostanság készül kocsmát nyitni (afféle melegkonyhás, alternatív szórakozóhelyet), helyeslően bólintott.

Persze az időnkénti ingyen ebéd, a pohár ital nem oldja meg a rászorulók napi problémáit, de talán az első lépés lehet a társadalom perifériájára csúszott emberek testi és mentális segítése, integrációja felé.