Mit tart a kongresszus legfontosabb eredményének?
Egyrészt azt, hogy talán végre Magyarországon is meg- illetve elismerik Selye János munkásságát, aki 100 éve, 1907-ben született, és a legtöbbet idézett magyar tudós. Tízszer jelölték Nobel-díjra, amelyet végül is nem kapott meg, de a munkásságának mégis óriási a jelentősége világszerte, és fontos, hogy itthon is ismerjük és büszkék legyünk rá. Az, hogy a kongresszus nálunk zajlott, mindenképpen komoly üzenet. Másrészt a rendezvény tényleg Selyének a szemléletét tükrözte, aki rendkívül széles látókörű ember volt. Talán ezért is nem kapta meg a Nobel-díjat, mivel a tudományban azt szeretik, ha valaki egy részterületben elmélyül, ő pedig kezdettől az általános adaptációs szindrómát írta le, vagyis hogy az emberi, állati és növényi szervezet hogyan reagál a külső hatásokra, váratlan helyzetekre, és hogy ennek milyen következményei lehetnek. Mindezt vizsgálta a hormonális szinttől az embert érő társadalmi hatásokig. Erre az átfogó szemléletre ma is komoly szükség volna, remélem, a lezajlott kongresszus ebben is segíteni fog.
A magyar tudósok hol tartanak a stresszkutatásban?
Az egész rendezvény főszervezője Csermely Péter professzor volt, én szerveztem a konferencia pszichoszociális főágát. Csermely professzor a saját csapatával, gimnazista kutató diákokkal bonyolította le a rendezvényt, akik nagyon felelősségteljesen látták el a feladataikat, erre külön büszkék lehetünk. Például a nyitó ülésen elnöklő Sólyom László köztársasági elnök urat is egy diák kérte fel a beszédre. Ezen kívül kolléganőm, Stauder Adrienn meghívta az egykori Selye-tanítványokat, és egy külön szimpózium foglalkozott azzal, hogy azok a magyar kutatók – akiket Selye János meghívott Montrealba a saját laboratóriumába –, hogyan emlékeznek vissza mentorukra; erről videofelvétel is készült. Készült ezen kívül egy könyv is a kongresszusról Stressz címmel, a helyszínen pedig egy azonos című kiállítás emelte a rendezvény színvonalát.
Térjünk át gyakorlatiasabb kérdésekre. Melyek a stressz leggyakoribb tünetei?
Sokan hiszik, hogy a stressz betegség, vagy hogy rossz. Erről így szó sincs, mivel a stressz az a reakció-mintázat, melyet mindenféle új helyzetre mutat az ember vagy az állat, melynek három fő szakasza létezik, melyből az első kettő nemhogy nem káros, hanem enélkül meghalnánk, vagy nem tudnánk cseppet sem fejlődni. Amikor egy új helyzetbe, kihívás elé kerülünk, akkor az első az alarmreakció, a vészreakció, melyre évezredeken át úgy készült fel a szervezet, hogy mikor az embert megtámadták, akkor vagy elmenekült vagy védekezett, az izmaiban felszabadultak a zsírsavak, az energia bekerült az izmokba, így jobban tudott mozogni, a szív gyorsabban pumpálta a vért. Ez tehát alapvető a fizikai fejlődéshez, vagyis hogy a vészhelyzetekkel meg tudjunk birkózni; ma a sporttal próbáljuk ezt pótolni. A mai világban nem a fizikai veszélyeztetés a gyakori, hanem a pszichikai. Például egy önkényeskedő főnökre ugyanúgy reagál a szervezetünk, mint a fizikai atrocitásra, gyorsabban ver a szívünk, gyorsabban vesszük a levegőt, de kevés lehetőségünk adódik a menekülésre vagy az ellentámadásra. Ez az első állomás, ahol a modern világban problémák lépnek fel, mivel nem tudjuk levezetni az alarmreakciót.
Ezt követi az ellenállás szakasza, mikor a szervezet az újszerű helyzeteket megtanulja. Jó példa erre, hogy a sportoló egyre jobb teljesítményre képes. A tanulás voltaképpen végig azt jelenti, hogy újabb és újabb kihívásoknak tesznek ki minket, megtanulunk azokkal megbirkózni, és a következő alkalommal már sokkal könnyebben úrrá leszünk a nehézségeken.
Ami viszont betegséghez vezethet, és a modern világ legveszélyesebb gyilkosa, az a tartós stresszhelyzet, amikor az embert nem egyetlen kihívás éri, hanem tartósan megoldhatatlan helyzetbe kerül. Ilyen például, mikor valaki hónapokig, évekig munkanélküliként él, vagy egy rossz párkapcsolatban, de az általános társadalmi demoralizáltság is veszélyeztető tényező, mikor az egyén nem tudja, hogy kiben és miben bízzon, mit tervezzen a jövőre.
Ez a tartós stresszhelyzet állapot ugyanolyan következményekkel jár az embernél, mint az állatnál. Selye leírja a könyveiben, hogy a stresszhelyzetnek kitett kísérleti állatok először megpróbáltak menekülni, aztán ellenállni, a harmadik szakaszban viszont az immunrendszerük , illetve a gyomor- és bélrendszerük, keringési rendszerük összeomlása következtében mind elpusztultak.
A tartós stresszhelyzettel szembeni tűréshatár egyénileg eltérő?
Igen, ebben óriási egyéni különbségek vannak. Viktor Frankl, aki évekig raboskodott az auschwitzi koncentrációs táborban, majd szabadulása után vált az egzisztencia-analízis megteremtőjévé és az úgynevezett harmadik bécsi iskola vezetőjévé, leírta, hogy a szélső helyzetekben derül ki, hogy ki hisz igazán az élet értelmében, és a legborzasztóbb helyzetekben ki tud igazán ember maradni. Vannak, akik a legszélsőségesebb helyzetekben is megőrzik a személyiségük épségét.
Tudjuk edzeni magunkat arra, hogy minél tovább nyújtsuk ezt az állapotot? Selye János
(1907. Bécs – 1982. Montreal)Orvos, a stresszelmélet kidolgozója. A prágai német egyetemen, Párizsban és Rómában folytatott orvosi tanulmányokat. 1929-től a prágai Patológiai Intézetben dolgozott, majd 1931-ben a Rockefeller-ösztöndíj elnyerésével az Egyesült Államokba, majd Kanadába költözött, ahol a montreali McGillen Egyetemen biokémiát oktatott. 1945 és 1976 között a montreali orvosi egyetem professzora, ezzel egy időben az amerikai hadsereg általános sebészeti tanácsadója, 1976-tól a stresszkutatással foglalkozó nemzetközi intézet elnöke volt. Neve elsősorban az általa kidolgozott stresszelméletről ismert. Számos könyvet írt, amelyek közül magyarul is megjelent az Életünk és a stressz, Álomtól a felfedezésig, In vivo, Stressz distressz nélkül.
Forrás: www.nemzetismeret.hu
Tudjuk edzeni magunkat arra, hogy minél tovább nyújtsuk ezt az állapotot?
Persze, de a családnak, az iskolának is óriási szerepe van ebben. Éppen a mi intézetünk vesz részt egy nemzetközi életkészség-fejlesztő programban. A már említett kollégám, Stauder Adrienn szervezett a mostani kongresszuson szimpóziumot arról, hogyan lehet a stresszel való megküzdési képességeinket fokozni. Erre kiváló gyakorlati módszerek állnak rendelkezésre; szerintünk az iskolában leginkább ezt kellene tanítani már első osztálytól. Fontos szerepe van a testmozgásnak, már csak azért is, mert azt a bizonyos feszültséget, amely abból fakad, hogy az ember egy pszichológiai kényszerhelyzetbe kerül, és a szervezete felkészül a már említett módon a veszélyre, éppen a sporttal, a mozgással képes levezetni, mely egyértelműen javítja a stresszel való megküzdés képességét. Legalább ekkora jelentősége van a pszichés megküzdési képességeknek, hogy az ember milyen kommunikációs készségekkel képes megoldani a családi vagy munkahelyi konfliktusait, hogy tud-e örömöt találni az életben, amely megszabadítja a feszültségtől.
A kommunikációs készségek tanulhatók.
Jól, viszonylag rövid idő alatt tanulhatók, és kiválóan mérhetők a változások. Az életkészség-program nagyon gyakorlat-orientált, jól strukturált program. Van olyan embertípus, akinél egy pohár földhöz vágása remekül oldja a feszültséget. Az életkészségek közül az egyik legfontosabb, hogy az ember mutassa ki az érzelmeit. Nagyon veszélyes, ha valaki alárendeli magát a másik embernek, tűri az esetleges megaláztatásokat, nem akar konfliktust, miközben ebbe megy tönkre. Ha ilyen helyzetekben jól tudnánk megmondani a másiknak, hogy mi a rossz nekünk, akkor rengeteg kapcsolat javítható lenne a zátonyra futás helyett.
A stressz - átvitt értelemben - ragályos? Átadható a környezetünkben lévőknek?
A krónikus stressz igen. Anya-gyerek kapcsolatban – akár még a terhesség idején, akár ha az újszülött már ott van mellette –, ha az anya szorong, nem tudja, hogyan oldja meg az adódó rendkívüli helyzeteket, átadja a feszültséget a gyereknek, aki olykor már maga is a tartós stressz állapotába kerül. A tartós stressz állapotának a legjobb mérőeszköze a depressziós lelkiállapot, tehát a tanult tehetetlenség, mikor valaki úgy érzi, hogy a helyzete megoldhatatlan: bármit tesz, úgysem fog sikerülni. Ebből mindenképpen meg kell próbálni kihozni az illetőt.
Ez sikerülhet önerőből is, vagy feltétlenül külső segítséget igényel?
Ha az ember a korai szakaszban felismeri magán a depresszió tüneteit, akkor ez számos kitűnő kézikönyv segítségével sikerülhet. Egyébként az ember egy életen át a saját pszichoterápiáját kell, hogy végezze. Az ember folyton próbálja saját stresszmegoldó képességét erősíteni. Most fejeztünk be egy négyéves követéses vizsgálatot, amelyből az derült ki, hogy a 2002-ben vizsgált 12 ezer 600 depressziós ember közül 2006-ig újra felkeresett 5000 emberből 8,8 százalék meghalt az első vizsgálat óta a 40-69 éves korosztály férfi tagjaiból. Ez borzasztó magas arány. Azoknak, akik meghaltak négy éven belül, egynegyede már 2002-ben is súlyosan depressziós volt, ugyanakkor csupán 6 százalékukat kezelte szakember, pedig a súlyos depressziót mindenképpen kéne kezelni. A megdöbbentő az, hogy bár az egészségi állapotukat nagyon rossznak minősítették 2002-ben ezek a férfiak, alig fordultak orvoshoz. A magyar férfiak zöme tehát nem vesz tudomást krónikus stresszállapotáról, arról, hogy alvászavaraik vannak, beszűkül az érdeklődésük, fáradékonyak – csak egyszerűen meghalnak, többnyire infarktusban vagy rákban. 1960-hoz képest Magyarországon évente 10 ezerrel több 40-69 éves kor közötti férfi hal meg. Most 32 ezren az 1960-as 22 ezerhez képest. Ez iszonyú. Persze ez a trend a nőkre is jellemző, csak náluk nem ennyire ugrásszerűek a változások. Mindez arra kellene, hogy intsen bennünket, hogy a krónikus stressz nagyon komoly veszélyeztető faktor. Európában nálunk a legrosszabb a helyzet.
Melyek az öngyógyítás módjai egy enyhébb depresszió esetén?
Két irányból lehet változtatni az állapoton. Az egyik a relaxáció, amelynek komoly jelentősége van. Nem véletlen, hogy a távol-keleti gyerekek a légzőgyakorlatokat már egész kis koruktól tanulják, az elnyújtott, lassú kilégzést, amely az egész szervezet állapotát megváltoztatja, tehát a feszült állapotból át lehet kerülni egy relaxált állapotba. A másik oldalon pedig a próbáljuk tetten érni a gondolkodásunkat, hogy mi az, amitől szenvedünk. Gyakori, hogy az ember foglya lesz negatív gondolatoknak, amelyek lehúzzák. Meg kell próbálni ezeket megtalálni, megbeszélni, megoldani, illetve rájönni, mi az, amin nem tudunk változtatni, és helyette valamilyen örömforrást találni. A negatív és a pozitív érzelmi állapot nem pont ellentéte egymásnak. Vizsgálatok kimutatták, hogy az embernek körülbelül háromszor több pozitívumot kellene átélnie napjában, mint negatívumot, de az sem jó, ha az embernek nincsenek negatív élményei.
A mostani kongresszus tapasztalatai, a kutatásokra épített új gyógyító eljárások mikorra eredményezhetik, hogy az ön által is említett lesújtó helyzet megváltozzon?
A cseheknek, lengyeleknek ez sikerült. Náluk is volt egy átmeneti rosszabbodás, de ma már sokkal jobb a helyzet. A jelenlegi magyar mutatók inkább az orosz és ukrán mutatókhoz hasonlítanak. Magyarországon szinte valamennyi stressztényező erősödéséről beszélhetünk. Ide sorolható az általános demoralizálódás, a bizalomvesztés és különösen a férfiaknál a munkahelyi bizonytalanság. Ez rendkívül súlyos következményekkel jár. Ezzel a politikának, az egészségpolitikának foglalkoznia kellene. Ehhez képest egyetlen hazai szakpolitikus sem volt jelen a kongresszuson.
