A tanulás és az emlékezet kapcsolata bonyolult. Milyen jó is lenne, hogyha azt, amit egyszer megtanultunk, sohasem felejtenénk el. Azonban, sajnos nagyon kevés dolog van, amire hosszú éveken át emlékezni tudunk. Iskolásként egy-egy dolgozat előtt elolvastuk a tankönyvet, másnap megírtuk a tesztet, majd harmadnapra mintha meg sem tanultuk volna - az ismeretanyag eltűnt. A nyelvtanulást illetően is kialakulhatnak hasonlóan siralmas helyzetek: bár, itt az elején elsajátított ismeretanyagra épülnek a továbbiak, azaz nem nagyon van olyan, hogy mire eljutunk a múlt idő megtanulásáig, jelen időben már nem tudunk beszélni - hiszen azt is használjuk közben folyamatosan. Ám, ha tanulmányaink befejeztével többet meg sem szólalunk idegen nyelven, azt is remekül el lehet felejteni. Gondoljunk csak mindazokra, akiknek még oroszul kellett tanulniuk annak idején - és vizsgáljuk meg, hogy közülük hányan beszélik még a nyelvet. Na, ugye.

Hasonló a helyzet a tv2 új, Okosabb vagy, mint egy ötödikes? című vetélkedőjével is. Azt gondolnánk, hogy amit egy tizenkét éves gyerek tud, azt mi is tudjuk. A műsor pont az ellenkezőjét bizonyította be, és hetente arra kényszeríti az ország „komoly felnőttjeit”, hogy beismerjék: nem okosabbak egy ötödikesnél. Mi lehet az oka a műsorban színre lépő okos gyerek-buta felnőtt párosításnak? Egyáltalán helytálló-e ez így? Valóban okosabbak-e nálunk a gyerekek? Hová tűnt mindaz a tudás, amit az általános iskola első öt osztályában szereztünk? Elveszett? A macska lábujjainak száma, az erdő szintjeinek neve - egyáltalán fontosak ezek? Aki később mondjuk irodalomtörténészként helyezkedik el, annak nem feltétlenül. Magyarország királyai, a Himnusz, matematikai műveletek – ezek viszont azok, hiszen a történelmi ismeretek általános műveltségünk része, a Himnusz még inkább, matematikai tudásra pedig a mindennapokban is szükségünk van. Mégis úgy tűnik, az ötödikesek ezeket is jobban tudják nálunk. Miért van ez így? Egyáltalán, baj-e, hogy így van?



Dr. Winkler István, az MTA Pszichológiai Kutatóintézete Általános Pszichológiai Osztályának vezetője szerint a helyzet nem olyan tragikus, mint amilyennek a média beállítja. Az emberi agynak ugyanis muszáj szelektálnia, hogy új információkat vehessen fel, s ennek a szelekciónak gyakran áldozatul esnek olyan tudásanyagok is, amelyeket épp az általános iskola első öt osztályában igyekeztek a fejünkbe verni buzgó pedagógusaink.

Miért van az, hogy látszólag alapvető információkat nem tud már a felnőtt, a kisdiák pedig igen?

Azt gondolom, hogy itt egyszerűen a felejtésről van szó, nem pedig arról, hogy a felnőttek butábbak, mint a gyerekek. Azt, hogy ezek az információk, amelyek ismeretét a műsorban elvárják, alapvetők-e, nehéz megmondani. Tekintettel arra, hogy alapvető információnak azt nevezi az ember, amire valóban szüksége van később, az iskolai évek után az életben. Ha bizonyos információkra nincs szükségünk, akkor azok elvesznek. Nagyon sok mindent megtanultunk az iskolában, például a másodfokú egyenlet képletét, és mégsem emlékszik rá mindenki, mert ez nem annyira fontos információ; azok emlékeznek csak rá, akiknek ez fontos. Úgy gondolom, egy ötödikes gyerek még élénken emlékszik arra, amit az előző években tanult, majd ezek közül kiszortírozódnak azok a dolgok, amikre ténylegesen szüksége van, a többit pedig később ő is el fogja felejteni.

Alapvető, valóban szükséges ismeretanyaggal ez nem történhet meg?

Amit használunk, azzal nem. Ilyen jelenség például a másodlagos analfabétizmus. Az emberek el tudnak felejteni olvasni is, hogyha egyáltalán nem használják.

Amit elfelejtünk, az örökre eltűnik? Vagy van még remény a felnőtteknek, visszajöhet-e az a tudás, amit valaha magunkba szívtunk?

Ez egy izgalmas kérdés, hogy van-e felejtés igazán. Vannak, akik azt állítják, hogy nincs. Tehát, hogy valójában soha semmit nem felejtünk el, egyszerűen csak az ezekhez az információkhoz vezető utak lesznek ritkán jártak – úgy, mint ahogy egy ösvényt benő a gaz. És igen, fel tudjuk ezeket idézni, ha eltakarítjuk a gazt, és újra megtaláljuk az ösvényt.



Mitől függ, hogy egy információra napokig, hetekig vagy évekig vagyunk képesek emlékezni?

Úgy vélem, hogy ezt nem az információ határozza meg elsősorban, hanem az, hogy amikor mi ezt megtanultuk, milyen kapcsolathálózatot sikerült kiépíteni körülötte. Ezen a következőt értem: ha valaki megtanul valamilyen anyagot, és azt sok mindenhez tudja kötni, ami az ő egyéb tudása, tapasztalatai közt szerepel; akkor az valószínűleg megmarad, és mindig hozzáférhető lesz. Ami csak egy-két dologhoz kötődik, az hamarabb elvész, elfelejtődik. Van olyan például, amikor valaki úgy tanul, hogy a könyv elejétől a végéig átrágja az anyagot, és hogyha arra kérik, hogy kezdje el az elején és mondja végig, remekül megy neki; de ha belekérdeznek az anyag közepébe, nem tud felelni. Ugyanis, ezek az információk ilyenkor semmi máshoz nem kötődnek, mint az őket megelőző anyagrészhez. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen mód, hogy ezeket előkeressük, az lenne, hogy az előző információt közöljük a delikvenssel, és akkor már tudni fogja. Ezek azok az információk, amiket a lehető legnehezebb felidézni, hiszen el kellene találnunk, mi az, amiről pont az a bizonyos dolog juthat az eszébe. Tehát, azt hiszem, nem az információ fontossága az, ami eldönti ezt az egészet - a leglényegtelenebb dolgokra is emlékezhetünk, akár életünk végéig -, hanem, hogy amikor bevésődtek, amikor megtanultuk őket, milyen kapcsolati hálót sikerült köréjük kialakítanunk. Minél sűrűbb ez a háló, tehát minél több már meglévő információhoz tud kötni a gyerek egy újat, annál valószínűbb, hogy az később is könnyedén eszébe fog jutni.

Tehát nem feltétlenül úgy szelektál az agy, hogy amelyik információ régi - például az ötödik osztályban, tizenkét évesen tanultuk -, azt egyszerűen kidobja magából?

Nem, és ez onnan is tudható, hogyha például az embereknek megkérdezik az élettörténetét, mondjuk olyan hatvan-hetven éves korukban, kiderül, hogy az emlékeik döntő része a nyolc és huszonéves koruk közti időből származik. Tehát, az elmesélt történetek körülbelül hetven százaléka ehhez az időszakhoz kötődik. Ha olyan egyszerű lenne a dolog, hogy a korábbi információk sokkal nagyobb eséllyel törlődnének ki az agyunkból, mint az újabbak; azt várnánk, hogy minél régebben történt velünk valami, annál kevesebb eséllyel emlékszünk rá, ez pedig nem igaz - az előbbi példa is ezt mutatja.

Eszerint Ön nem találja a felnőttek helyzetét olyan siralmasnak, mint ők maguk, mikor a játék végén a kamerába néznek, és szép hangosan kijelentik: „Nem vagyok okosabb, mint egy ötödikes.”?

Egyáltalán nem. Azt mondhatjuk, hogy ez evolúciós vagy egyéb szempontokból is adaptív állapot. Azaz, hogyha a fejünk állandóan tele lenne mindenféle felesleges információval, akkor kevesebb kapacitás jutna azokra, amire aktuálisan szükségünk van. A felejtés szükséges - akár valódi felejtésről beszélünk, tehát, hogy az adott információ ténylegesen eltűnt az agyunkból; akár csak arról, hogy ott van az valahol, csak épp kevésbé hozzáférhető -, hiszen az agynak muszáj szelektálnia. Ha nem tudnánk felejteni, az nagyon rossz lenne.