Jóvoltából megtudtuk, hogy nincs valódi demokrácia, csak lopakodó diktatúra van. Gyilkos Gyurcsány éjszakánként már készíti a pincéket. Ott fog minket örökre hűvösre tenni, ha csak nem teljesítjük a reformoknak nevezett ámokfutás előírásait.

Én is azonnal elkezdtem körbetelefonálni az ismerőseimet, hogy segítsenek már, hogy teljesíteni tudjam a reformoknak nevezett ámokfutás előírásait, mert nem szeretném egy pincében végezni. Pláne arccal lefelé, mésszel leöntve, összedrótozva, de még a Dunába darálva sem. Szóval Gyurcsány, a megátalkodott KISZ-es, hű kommunista alattvalóival fényesíti, ha nem is az ezüstöt, de a körömletépő szerkenytyűket, a kalodát, a tűket és a késeket. Így gondolja a mélyen európai és mérsékelten jobboldali, az Antall-i örökséget éjjel-nappal ápoló, a populizmustól elhatárolódó néppárt alelnöke, a miskolci csodafavorit: Pelczné Gáll Ildikó.



Csak az furcsa nekem ebben a posztkommunista diktatúrában, hogy a legnagyobb ellenzéki párt naponta tízszer leleplezi, s nem viszi el sem az ördög, sem a fekete autó. Elmondják naponta háromszor, hogy itt diktatúra van, vagy legalábbis épül, sajtószabadság zéró, ritkítják, ölik a magyart. A sírt, hol nemzet süllyed el, árpádsávos zászlók, kacagányok és attilák veszik körül, meg persze a hazaáruló idegenszívűek.

Setét az ég alja. Jövőnk nincs, csak múltunk. A múlt pedig rövid. Rövid és világos. Valami olyasmi, hogy jöttek a kommunisták, elsöpörték a Szent Koronát, a történelmi jogfolytonosságot, a Horthy-rendszer haladó hagyományait, meg a népi és polgári kultúrát. Aztán kinyílt 1956, a mécsvirág, melynek fényében mindenki jobboldali demokráciát akart, de őket kivégezték, aztán néma csend. A következő említésre méltó fordulat 1988-hoz köthető, amikor is feltűnt Orbán Viktor, a megváltó, bár akkor még nem volt ő megváltó annyira. Eléggé el nem ítélhető módon nem vállalt semmiféle sorsközösséget az 1987-ben lakitelken zászlót bontott MDF-fel, ahol olyan szellemi nagyságok gyülekeztek, mint Bíró Zoltán, Für Lajos, Lezsák Sándor (ki még a kertjét kölcsönadta a magyar újjászületésnek) és Csurka István. Aztán a spontán privatizációs, zavaros idők: Antall József első szabadon választott kormánya, Fidesz-MSZP-SZDSZ ellenzékkel. Aztán az Antall-i örökség eljött 1994-ben. Egyesek szerint úgy hívták őt, hogy Horn Gyula. Elkezdődött, illetve, bocsánat: folytatódott a szabadrablás. A pufajkás Hornék minden lépése gaz volt, s tudatosan népnyúzó, Bokros elvtárssal súlyosbítva. Aztán végre, 1945 után újból, talán először beköszöntött az aranykor. A polgári építkezés évei 1998-tól 2002-ig. A Széchenyi-terv és a diákhitel. Mindenki legnagyobb örömére. A gaz bomlasztók elbocsátása a közszférából, azaz az elvtársak visszaküldése vörös segélyre. Annyira tetszett ez a népnek, hogy majdnem újraválasztotta Orbán Viktort 2002-ben, aztán 2006-ban is majdnem. Egy paraszt-, vagy stílszerűen: egy vörös hajszál híján. Persze a "pinceelőkészítők" nyilván csaltak a választásokon, mert ezeknek ez a vérében van, ők genetikailag meghatározott baloldaliak ugyanis, minden cédulájuk kék, minden zászlajuk vörös.
S persze minden pincénél van mélyebb.