Persze, mi mást is lehet utólag tenni egy primitív rasszista durvaságára reagálva; a végtelenségig nem cipelheti magával az ember a megalázottságát. A tiltakozásnak, az előítéletesség elutasításának létezik azért számos megnyilvánulási formája. Lehet az előítéletesség, a kirekesztés ellen kiáltványokat fogalmazni, aláírni, utcákon-tereken demonstrálni, amivel a következő köpések ugyan nem védhetők ki, viszont a jóérzésű emberek talán nem fordulnak el a jövőben, ha hasonló esetet látnak.

A legszomorúbb az egész szituációban ugyanis nem az, hogy egyáltalán ilyesmi megtörténik (az is), hanem az emberek közönye, netán félelme attól, hogyha közbelépnek, esetleg a következő köpés, ütés, rúgás már őket éri. Mégis úgy vélem, az erőszak határozott elutasítása, a megtámadottak melletti kiállás lehet az egyetlen hatásos eszköz az ilyen szarháziakkal szemben, ha már a nagypolitika tekintélyes része érzéketlen a gyűlölködéssel szemben.

Azon nem igazán lepődöm már meg, hogy manapság szinte lehetetlen úgy elmenni egy nyilvános helyre, hogy legalább egy enyhe szalonzsidózásba, cigányozásba, buzizásba vagy a nőkön való otromba élcelődésekbe bele ne szaladjon az ember. Legyen az egy villamoskocsi, egy kocsma, egy rockkoncert vagy futballpálya miliője, de ínyencek olykor még egy egyetemi uszoda védettnek vélt falai közt is elcsíphetnek az ott sportoló kínai hallgatók rasszjegyein szellemeskedő hangfoszlányokat („Ezeknek még a szeme sem áll jól...”). Baromi vicces.

Eszembe jut egy évekkel ezelőtti történet, mely egy ismerősömmel esett meg (ha egyáltalán) a metrókocsiban. Az egyik megállónál felszállt három-négy szkínhednek öltözött-borotvált suhanc, szétoszlottak, és az arcokba hajolva egyenként megkérdezték a megszeppent utasoktól: „Zsidó vagy, geci?” Az ijedt emberek egy kivétellel azt felelték, hogy nem, dehogy, egyikük talán még a keresztlevelét is igyekezett előkotorni a brifkóból.

Az egyetlen kivétel ismerősöm volt, aki halálos nyugalommal, tisztán érthetően felelte az őt kérdező srácnak: „Neked igen”. Hősünk bátor kiállását némileg kisebbíti, hogy ő már látta a szkínhed válla fölött, amit a provokátor nem: a következő megállónál felszálló metrórendőröket.

Természetesen megértem és osztom szomszédaim ijedtségből fakadó felháborodását, mikor az elmúlt karácsony estéjén kamaszfiúk megszurkálva, véresen érkezett haza vacsorára a nagyitól, és a közeli villamosmegállóban néhány „cigány csávó meg egy csaj” bicskával próbálta megszerezni a srác pénzét és a mobiltelefonját. Az áldozat szerencsére lábon hazajutott, és – a lelkieket leszámítva – maradandó károsodás nélkül megúszta a támadást.

Ahogy anyja mondta, az egyébként is jó tanuló gimnazista fiút most az ösztönzi a még jobb eredmények elérésére, hogy felvegyék a jogra, hogy aztán a törvény szigorával csaphasson le a – cigányokra. Nem a bűnözőkre, a tolvajokra, csalókra, garázdákra, gyilkosokra, hanem egy etnikai csoport képviselőire, úgy általában.

Engem másfél évtized alatt egyetlen alkalommal vágtak pofán a nyolcadik kerületben (ott dolgoztam 5 évig, 10 éve ott lakom), történetesen egy fehér emberekből (mondjuk így; pontosítva: nem romákból) álló társaság egyik egyede érzett olthatatlan vágyat, hogy egy békésen arra haladó, reggeli újságjába mélyedő járókelőnek, jelesül nekem, egy jókora pofont suhintson az arcára. Mindössze egy „Te, nyertél”-mondat hagyta el a számat, és véremet nyeldekelve tovább haladtam. Nem követtek. Ha lett volna akkor nálam egy helyes kis kézigránát, biztos közéjük hajítom. Mégsem szűrtem le az esetből azt a következtetést, hogy valamennyi fehér bőrű (magyar) ember brutális állat.

Lehet aztán hivatkozni a bűnözési statisztikákra, lehet telehörögni a médiát cigánybűnözésről, de valójában nem az a legnagyobb gond ezekkel az általánosító példálózásokkal, hogy nélkülöznek mindenfajta történelmi, szociológiai, pszichológiai háttérismeretet (ez is elég kínos), hanem hogy nem a tettet, a bűnt bélyegzik meg, hanem egy egész közösséget azonosítanak az elítélt cselekedettel.

Egy idő után persze, már cselekedet sem kell. Ma a cigányokat, a zsidókat, a melegeket kiáltják ki üldözendő közellenségnek, holnap a kövéreket, szemüvegeseket, szakállasokat, nagy mellűeket; bárkit, aki más, mint a mindenkori többség, más, mint mi vagyunk.

Azért az valóban képezheti nevetség tárgyát, hogy valaki két lépés távolságból sem képes egy álló objektumot célzott köpéssel elsőre eltalálni (az első turha a beszámoló szerint a lány lába mellett, a kövön csattant), viszont a második találat célt ért, és egyáltalán az egész szituáció gyomorforgatóan gusztustalan és elítélendő, semmint nevetséges.

Egyébként is: Ki nevet a végén?