A Blood, Sweat and Tearsről van szó, amely 1967 októberében alakult meg. Az első nagylemeze - a várakozással ellentétben - azonban nem aratott nagy sikert, és csak a 47. helyre tudott felkapaszkodni az amerikai eladási listán. Az okot az együttes két alapítója: Bobby Colomby dobos és Steve Katz gitáros az énekesben vélte megtalálni. Al Kooper - aki az első nagylemez, a Child is Father to the Man számainak a többségét is írta - megszimatolta a bajt, és önként távozott.
Igen ám, de ki legyen az utód? Az első jelölt Laura Nyro. Az énekesnő és a banda közös próbája frenetikusan sikerül (színhely a Café a Go Go New Yorkban). A második közös gyakorlás elől azonban Nyro kitér. Mint utóbb kiderül, menedzsere, egy bizonyos David Geffen (a későbbi Geffen Records alapítója) meggyőzte arról, hogy a BS&T-nek nincs jövője, ezért jobban teszi, ha a szólókarrier mellett dönt.
A jazzrock csapat ezután a fekete zenészeket futtató Motown cégnél tapogatózik. Kiszemeltjük nem más, mint Stevie Wonder - ő azonban nem áll kötélnek. A következő jelölt Stephen Stills - ám az énekes-gitáros éppen a Super Session LP-n dolgozik Al Kooperrel együtt, és nem akarja lekötni magát.
Katz választása végül David Clayton-Thomasra esik, aki akkor már jó nevű blues-énekesnek számít. A második nagylemezen már ő énekel - és jellegzetes orgánuma garantálja az átütő sikert. A banda legtöbb ismert száma erről az LP-ről való, köztük az énekes által komponált Spinning Wheel is. A nagylemezből két hónap alatt egymillió példányt adnak el - ez a BS&T első aranylemeze -, 1969 szeptemberére pedig platina-éretté válik.
Gondot jelent azonban Clayton-Thomas állandó jellegű alkalmazása. Az énekes ugyanis kanadai állampolgár, és mint ilyennek, neki is zöld kártyára van szüksége, ha folyamatosan az Egyesült Államokban akar dolgozni. Az együttes menedzsmentje egyezkedni kezd a washingtoni bevándorlási hatósággal. Az eredmény egy adok-kapok megoldás: az énekes soron kívül megkapja a zöld kártyát, cserébe pedig a BS&T szívességet tesz a külügyminisztériumnak. Ott fogant meg ugyanis az az ötlet, hogy a még javában dúló vietnami háborút övező nemzetközi népszerűtlenség és tiltakozások leszerelése végett a jazzrock banda turnézzon egyet a vasfüggöny mögött: vigye el Amerika ízét és "kellemes borzongásait" az ilyesmire fogékony lengyel, jugoszláv és román fiataloknak, azaz a "táborból" leginkább kilógó országokba. A turnét 40 ezer dollárral támogatta a State Department.
Az 1970-es júniusi turné első állomása Zágráb. Egy kisebb stadionban mintegy 5000 fiatal tombolva fogadja az amerikai együttest, két, összesen 30 perces ráadást is kikényszerítve a nagyszerű hangulatú koncert végén.
Más a lapjárás Bukarestben, ahol - a zágrábi extázis hírétől megrémülve - a kommunista hatóságok szigorú feltételeket szabnak. A zenekar inkább jazzt, ne rockzenét játsszon; ha a közönség túl nagy lármát csap, vagy felugrál az ülésekről, a zenészek hagyják el a színpadot; csak mérsékelt hangerő megengedett; a ráadás legföljebb két számból állhat; a zenészek ne gesztikuláljanak, ne vegyék le egyetlen ruhadarabjukat sem. Ehhez képest a román fiatalok a koncert végén egyként ugranak talpra, és kórusban kezdik kiáltozni: U.S.A., U.S.A.! A rendőrök válaszul kutyákat uszítanak rájuk.
A BS&T többi kelet-európai fellépésére már megfélemlített, brutálisan féken tartott közönség előtt kerül sor romániai és lengyel városokban. A State Department számítása a "kellemes borzongásokkal" nem válik be - ráadásul Amerika alig öt évvel később végleg elveszíti a vietnami háborút.
