A Rózsadomb a gazdagoké, Józsefváros a bűnözőké, Csepel pedig a már említett munkásoké. Tizenhat éve élek a huszonegyedik kerületben, és számtalanszor megkaptam már, hogy akkor biztosan munkások a szüleim, Trabanttal járunk, panelban lakom, és a Csepel Művek gyárkéményeinek füstjét szívom nap mint nap. Csepelről ez jut az emberek eszébe. No meg persze Zámbó Jimmy. A „Király” tekintélyes méretű síremlékéhez gyakorta zarándokolnak el apró húszfős csoportok, hogy megtekintsék mint helyi nevezetességet. (A sírja egyébként tényleg szép - bár némileg túlzó; anno a fáraók kaptak hasonló nagyságú nyughelyet, és ők valljuk be, egy egész birodalmat igazgattak -, még korona is van a tetején, fűből vagy miből.) No, de térjünk vissza magára a kerületre. Tény, hogy régebben valóban elsősorban munkásokkal találkozhatott az ember reggelente a buszon-HÉV-en (Más nincs is itt. De komolyan. Talán még vagy öt kocsma meg egy művház. De egyébként szép. Van kertvárosi rész is, nem csak panel; zöld, kutya-macska. Meg sünök. Éjjel. Én szeretem.), de az nem ma volt. A Csepel Művek akkori formája a nyolcvanas években megszűnt; igaz, a helye most is megvan, be lehet menni sétálgatni. Baloldali érzelműek talán még romantikusnak is találják. Kellően lepusztult, szemetes-romos; amilyennek egy ex-gyárnak lennie kell. Több ismerősöm említette már, hogy szeret(ne) bóklászni az omló falak között. Csak tessék; de emlékeztetnem kell arra, hogy aki olajos, kormos testű, félmeztelen, futószalag mellett hajladozó vagy gépeket babráló férfiak látványára számít, csalódnia kell. 
Ahogyan egy kedves barátomnak is ezt kellett tennie, mikor megkérdezte, nevettem-e én is sokat azon, hogy a kerület központjában, a Szent Imre téren álló Lenin-szobor felfelé fordított tenyerébe rendkívüli fantáziával és humorérzékkel rendelkező földijeink rendre egy karéj zsíros kenyeret helyeztek. Őt is ki kellett ábrándítanom. Mivel 1991 nyarán költöztem a kerületbe egy Budapest környéki kisvárosból, Vlagyimir Iljics már nem állt ott; hiába él és élni fog, de Csepelen aztán nem. Azt gondolhatná az ember, hogy az egyetemet végzett, magas beosztásban dolgozó értelmiségieket kevésbé kerítik hatalmukba a sztereotípiák - a kutatások legalábbis ezt mutatják (bár lehet, hogy ez is csak egy sztereotípia). Azonban, személyes tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy ez koránt sincs így. Épp egy egyetemi tanárom volt az, aki korábbi munkahelyeiről mesélve megemlítette, hogy tanított egy csepeli középiskolában, és még azokat a gyerekeket is sikerült valamilyen csodával határos módon felkészíteni az érettségire, pedig hát milyen „mélyről indultak”. Én nem érzem mélyen magam, nagyon sajnálom.
Vasöntő, Csővonó, Nagykalapács
Igaz, valóban előfordulnak olyan momentumok lakóhelyemen, amelyek táptalajul szolgálnak az említett sztereotípiának. Például az utcanevek. A kerület bizonyos részein csak ilyen, nehéz fizikai munkát végző emberekről és szerszámokról, gépekről elnevezett közterületeket találunk. A melósok: Hengerész, Csővonó, Kohász, Technikus, Vasöntő, Mázoló, Festő utca; a gépek és hasonlók: Kazánház, Nagykalapács, Acélmű, Csapágy, Marógép, Erőmű, Vezeték, Varrógép, Huzal, Gőz, Hő, Bánya utca; de gondoltak a munkásasszonyokra is: Szövő, Vető utca. Bevallom, én is egy hasonló nevű utcában lakom, de hogy pontosan melyikben, az maradjon titok. Nem túl szép, valóban. Vannak itt sokkal szebbek is a csillagászat iránt érdeklődőknek, mint például Csillagtelepen a Tejút, Vénusz, Mars, Jupiter, Űrhajós utca; vagy állatbarátoknak ajánlatos Erdősorra költözniük, mondjuk a Puli, Nyuszi, Csikó, Cirmos sétányra. Megemlékezünk a történelem nagyjairól is, egy rakáson találhatók a Zrínyiről, Kossuth Lajosról vagy II. Rákóczi Ferencről elnevezett utcák - utóbbi a kerület legnagyobb és leghosszabb útja, úgymond ez köti össze a külvilággal. De nem, az emberek ezt nem veszik észre. Csak a Nagykalapács meg a Csapágy.
A sztereotípia továbbélését szolgálja az is, hogy a kerületnek majd' mindig szocialista vezetése volt, emlékeim szerint a választásokon nemigen közelítették meg a baloldali jelöltek szavazatainak számát a többiek sosem. Nem is tudom, minek szavazunk; a csepeli választások eredménye előre borítékolható. Bár, az is lehet, hogy hiába győzne egyszer a másik oldal, a beidegződéseken nem változtatna az sem. Azaz, kénytelen vagyok továbbra is elviselni - vagy inkább mosolyogni egyet - a csodálkozó tekinteteken, melyeket embertársaim produkálnak, mikor megtudják, hogy Csepelen lakom, és diplomám van. Számukra a „csepeli értelmiségi” olyan, mint az „igazmondó politikus”, szóval nincs. Hogy utóbbi esetben vannak-e kivételek, nem tudom; Csepelen viszont igenis élnek olyanok, akiknek nem a kalapács a legjobb barátjuk. És bár azokkal sincs semmi gond; aki nem munkás, az nem munkás, akárhol lakik is. Ez ilyen egyszerű.
