A halottak napja keresztény gyászünnep, amely Krisztus után a 2. századtól szinte általánosan elterjedt. Gyökerei azonban még régebbiek, a pogány korban és a primitív törzsek halotti kultuszában keresendők. A kultusz pedig a halottak tiszteletében, az irántuk érzett kegyeletben, melynek alapja - a tőlük, a visszajáró szellemüktől való félelem.
Ám ez nem mindenütt érvényes. A tibeti buddhisták például sokféle szellemtől rettegnek, de azok nem a holtak asztráltestei. Az ő hitük szerint az elhunytak új, a réginél lehetőleg szerencsésebb inkarnációjukat keresik, és kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az élőket riogassák.
A buddhizmus tibeti formája, a lamaizmus Mongóliában és a Bajkálon túli, burjátok lakta orosz területeken is elterjedt. Tibetben nincs temető, és a "temetés" szót idézőjelbe kell tenni, mert az egyáltalán nem hasonlít arra, amit mi ismerünk. A földbe temetést bűnös dolognak tekintik, mert az így elhantoltban férgek -"lények" - keletkeznek és felfalják azt, ám amikor a tetem elfogy, elpusztulnak - ez hitük szerint gyilkosság. A vízbe temetés is ritka, erre a sorsra az idegen csavargók, koldusok jutnak néha. Ez egyébként abból áll, hogy a tetemet kőnehezékkel folyóba dobják, hogy megegyék a halak.
Az esetek 99 százalékában az "égbe temetés" módszerét alkalmazzák. A lámák közreműködése persze itt is nélkülözhetetlen, mint az emberélet minden jelentős fordulatánál, a születéstől kezdve. Először is a rokonság kikérdezésével megállapítják a halál okát. És többnyire azt is, hogy a halál - az illető reinkarnációjának, következő életének szempontjából - a legszerencsésebb pillanatban következett be. Ez lényegében gesztus a hozzátartozók megnyugtatására. Aztán az összegyűjtött adatokból és a csillagok állásából kiszámítják, hány napig kell még a családnál maradnia a holttestnek, mikor legyen a temetés, és meddig tartson a halottért való imádkozás. Ezt követően a lámák által kijelölt napon, kora hajnalban - a szertartást mindig napkelte előtt végzik - kiviszik a tetemet a szertartás helyszínére. A szállítás ma már általában kocsin történik - legalábbis Lhászában, a 120 ezres fővárosban -; régen egy megfizetett szegényember a hátán cipelte. Az eseményen a legközelebbi rokonság nem vesz részt, csak barátok, távolabbi rokonok, volt kollégák lehetnek jelen. A lámák sincsenek ott, ők valamennyien az elhunyt otthonában imádkoznak - megint csak a szerencsés újraszületésért. Például, hogy a megboldogult gazdagabb legyen új testében. Vagy legyen belőle láma. Nagyon humánus, hogy a közeli rokonokat a szokásrendszer megkíméli a látványtól: ez a temetés ugyanis egy "tisztátalan" és értéktelen "megüresedett tok" eltakarítása. Erre kijelölt hely, nagy lapos kővel, minden település közelében van. A meztelen férfitestet hasára, a nőt a hátára fektetik, majd a tetemboncoló és segédei a szakszerűen levagdalt húsdarabokat odaadják a keselyűknek, amelyek már az eseményt jelző szent füstre odasereglenek. A csontokat kőmozsárban péppé zúzzák, összekeverik pörkölt árpadarából készített tésztával - így vetik a dögevők elé.
A régi Mongóliában a halottat kitették a "holtak völgyébe" - valahova, egy helyre, amit aztán így neveztek - és egyszerűen ott hagyták. A lámák hét nap múlva ellenőrizték, eltűnt-e már a tetem. Ha nem, nagy imádkozások kezdődtek a közeli kolostorban - persze nem ingyen -, mert ez rossz jelnek számított. A "temetéstől" számított 21., majd a 49. napon nézték meg újra, s ha véletlenül még mindig nem falták volna fel a vadak, úgy a szerencsétlen gonoszságának olyan híre támadt, hogy a családja nemigen maradhatott meg a vidéken.
Ám aztán jött a "szocializmus építése", amikor törvénnyel tették kötelezővé a földbe temetést. Noha ez visszatérés volt a mongolok régi temetkezési hagyományához, a rokonok eleinte éjjel kilopták a földből halottaikat, és vitték a "holtak völgyébe". De aztán a sírba helyezett koporsóra a temetéskor rázúdítottak egy tonnányi betont - nem volt mese! Temető tehát van - vagy legalábbis volt - Mongóliában, de annak a tájékára sem ment többé senki.
A halotti tor, az emlékezés fogalmát természetesen ismerik és gyakorolják is a lámahitű emberek, de halottak napja nincs, s a gyász sem gyász, hanem egyfajta szurkolás az eltávozott jó újjászületéséért. És csak két évig tarthat, mert addig az új inkarnációnak világra kell jönnie, tovább "emlékezni" badarság lenne. Az "élő Buddhának" is nevezett rangos lámák - dalai, pancsen stb. - esetében az új inkarnációt misztikus szertartások alkalmazásával "meg is találják". Mongóliában az egyszerű parasztok, nomád pásztorok a haláleset után a kolostorok falára, nagyobb imamalmokra olyan cetliket ragasztanak ki címükkel, családi adataikkal, ahogy nálunk az eladó lakást kínálják. Így vélik befolyásolhatónak a sorsot, hogy az elhunyt újraszületése régi családjában történjék. És ha egy újszülött testén hasonló jelet látnak - például anyajegyet -, amilyen a megboldogulton volt, akkor örül a család, mert hiszi, hogy az elhunyt tért vissza.
