A „legnagyobb találmány” 
„Az olajügy a rendszerváltás legnagyobb találmánya volt, ugyanis nem a piti bűnözők találták ki, hanem a parlamentben ülő jogalkotók, akiknek lehetőségük volt arra, hogy ilyen törvényeket hozzanak.” – mondja Sándor István (ismertebb nevén „Papa”), egykori operatív tiszt, Kármán Irén „Olajozott viszonyok című dokumentumfilmjében.
De vajon miben állt ez a találmány, és mit neveznek olajszőkítésnek? Az "olajos ügyek" 1991-1992-ben ütötték fel a fejüket, de nagyobb számban 1993-tól jelentkeztek. A visszaélések elkövetésének legfőbb elindítója a motorhajtó gázolaj és a háztartási fűtőolaj, a HTO kettős ára volt. A két termék minőségileg megegyezett ugyan, ám az utóbbit lényegesen olcsóbban értékesítették. Egy 1990-es kormányrendelet előírta: a fűtőolajat adalékanyaggal színezni kell. A HTO-t 1991-től pirosra festették, ám az adalék a motorokat nem károsította, így azt változatlanul használták üzemanyagként. A fűtőolajként behozott termékeket a vámkezelésnél kellett volna színezni, ami lehetőséget adott a visszaélésekre. Ha a vámost sikerült megvesztegetni, akkor a fűtőolaj szállítmányt további beavatkozás nélkül gázolajként értékesíthették. Amennyiben a festék már bekerült a fűtőolajba azt savazással közömbösítették: a kénsav és más vegyszerek hatására a gázolaj visszanyerte eredeti színét - ez volt az úgynevezett olajszőkítés. Az üzlet lényege tehát abban állt, hogy a jóval olcsóbb fűtőolajat, gázolajként értékesítették.
A visszaéléseket a halasztott vámfizetés lehetősége is nagyban elősegítette, mert a 15 napos határidőn belül az olajat importáló vállalkozások gyakran eltűntek a hatóságok elöl, az olajjal együtt. A nagy biznisz többnyire fiktív cégeken keresztül, és nem létező személyek nevén bejegyzett olajszőkítésre berendezett telepeken működött. Fantom cégek és fantom személyek kereskedtek tehát a szőkített olajjal - vagyis semmisem az volt, mint aminek látszott. Leszámítva azt az egyes becslések szerint akár 1500-2000 milliárd forintra is tehető summát, melyet az olajmaffia szereplői vághattak zsebre.
Amikor bezárt a bazár 
Az olajmaffia 1993-ban szúrt szemet az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumnak, amikor operatív bizottságot hoztak létre a bűnszervezet megfékezésére, de a visszaéléseket meggátoló törvényi szabályozásra az MDF-kormány idején már nem került sor. Lentner Csaba a 2000-ben megalakult parlamenti vizsgálóbizottságnak az egyik tagja akkoriban egy, a Vasárnapi Újságnak adott interjújában arról számolt be, hogy 1993 nyarán már a magyar kormányzati szervek tisztán látták azt, hogy óriási mértékben folyik az országban az olajszőkítés, és egyre nagyobb mértékekben nem fizetik meg az olajat importáló vállalkozók a jövedéki adót és az általános forgalmi adót a behozott termékek után. Ekkor a rendőrség, a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség, az Ásványolaj Minőségellenőrző Intézet, és az Ipari Minisztérium munkatársai az országban egy átfogó ellenőrzést indítottak. Megállapításra került, hogy száz megcélzott töltőállomásból 26-nál hibás üzemanyagokat értékesítenek. Lentner szerint ez a körülmény egyértelműen ráirányította a figyelmet az országban folyó, jelentős mértékű olajszőkítésre. Lentner elmondása alapján ekkor Antall József kérésére Boross Péter vezetésével összeült egy ötfős bizottság, Latorcai János, Szabó Iván, Kádár Béla, és Siklós Csaba részvételével, melynek a további visszaélések megakadályozása lett volna a feladata. A bizottság ki is dolgozott egy intézkedési tervet, amit azonban pénzügyi okok miatt nem valósítottak meg.
Az olajszőkítési láz legfőbb elindítója, a kettős árrendszer csak 1995-től szűnt meg, majd a halasztott vámfizetés szabályait is megszigorították, 1998-tól pedig az üzemanyag céljaira szolgáló kőolajtermékeket, azonnal behajtandó jövedéki adó terhelte. Ezek az intézkedések voltak azok, melyek fokozatosan ellehetetlenítették az 1990 óta virágzó illegális olajüzletet, melynek méreteit jól jelzi, hogy az intézkedések hatására a fűtőolaj fogyasztás havi egymillióról néhány ezer literre csökkent.
