Társadalmi törésvonalak

Az utóbbi hónapokban több politikai színezetű ügy mérgezte az amúgy is kényes szlovák-magyar viszonyt. Malina Hedvig nyitrai egyetemista megtámadását cáfoló ügyészség beismerte, hogy hibázott, ugyanakkor még mindig a lány ellen folyik az eljárás. Borzolta a kedélyeket a szeptemberben elővett, a Magyra Koalíció Pártja és több emberjogi szervezet tiltakozása ellenére kőbe vésett Benes-dekrétumok esete is, amelyekben több cikkely a magyarok kollektív bűnösségét rögzíti.

Jelenleg a csernovai sortűz, illetve annak évfordulója kapcsán a szlovák történelem sötétebb kalapjából elővarázsolt Andrej Hlinka katolikus plébános és nacionalista politikus történelmi megítéléséről lefolytatott parlamenti vita hozta felszínre a társadalmi törésvonalakat. Míg a Benes-dekrétumok főleg az etnikai ellentéteket hegyezte ki, addig a Hlinka-ügy a szlovákok között is nézeteltérésekhez vezetett. De mi is a megosztottság eredője, ki volt a fasisztának és a nemzet atyjának egyaránt beállított Hlinka?

Hlinka, a „szlovák Hitler”

Andrej Hlinka 1863-ban született, Szepeshelyen végezte a teológiát, majd 1889-ben szentelték katolikus pappá. 1898-tól haláláig Rózsahegy (Ruzemberok) plébánosa volt. Hívei körében nagy népszerűségre tett szert, de a hatóságokkal nem ápolt ilyen jó kapcsolatot: 1906-ban magyarellenes agitáció miatt börtönözték be két évre, csak X. Pius pápa közbenjárására helyezték vissza Rózsahegyre, ahol folytathatta papi munkáját.

Politikai munkássága is számottevő, sőt, emiatt állt minden huszadik századi szlovákiai rendszer célkeresztjében, igaz, ellentétes előjellel. A kommunisták tiltólistára tették, Jozef Tisóék szellemi örökösnek tekintették, a fiatal szlovák demokrácia pedig nem tudja még hová helyezni. (Pontosabban a parlament elismerte érdemeit, ám a lakosság, és a történész szakma már nem ilyen egységes.) Hlinka kezdetben a gróf Zichy -féle konzervatív Néppártban kezdett aktívan politizálni, majd radikálisabb elképzeléseit önálló szervezetben, az általa létrehozott Szlovák Néppártban képviselte.

Eszmevilága folyamatosan változott, ám a szlovák autonómia, és a magyarellenesség élete végéig politikai programjának része maradt. 1918-ban síkra szállt a független Csehszlovákia megalapítása mellett, egyenlőségi alapon működő cseh-szlovák országot szorgalmazott. Hamarosan csalódnia kellett, mert Masaryk és Benes egy Prága-központú, cseh dominanciájú államot épített, ahol a szlovák nem is lehetett hivatalos nyelv. Bár a szlovákiai politikai elit hajlamos elfelejteni, de Hlinka második börtönbüntetését a csehszlovák hatóságoktól szenvedte el, csehellenes tevékenysége miatt.

Ami azonban az új szlovák történésznemzedék számára vállalhatatlanná teszi személyiségét, az Hitlerrel és a fasizmussal való fokozódó rokonszenve, és ezzel párhuzamosan megrögzött antiszemitizmusa. 1936-ban például ezt jelentette ki egy népgyűlésen: „Én vagyok a szlovák Hitler, olyan rendet csinálok itt, mint Hitler Németországban." A baloldali pártokat csak "zsidó-bolsevik csőcselékként" emlegette, sőt, azt is kijelentette, hogy: "addig nem nyugszom, amíg a vörös Szlovákiából nem csinálok fehér Szlovákiát". Emellett felróják neki, hogy a katolicizmus kirekesztő híve volt, és a „nemzet fekélyének” nevezte az evangélikusokat.

Pártjában halála után Jozef Tisó vette át a hatalmat, aki az általa megszervezett Hlinka Gárdával a zsidók és a magyarok deportálásában játszott dicstelen szerepet. Hlinkát a kommunista rendszer tiltólistára helyezte, holttestét a titkosrendőrség kiásta, és jeltelen sírba helyezte a pozsonyi Márton-temetőben. Csehszlovákia felbomlása változást hozott megítélésében, az ő arcképe került az ezerkoronás bankjegyre. Sírjánál mauzóleum épült, és bekerült a Szlovák Nemzeti Életrajzokba is mint: „a modern Szlovákia történetének egyik legfontosabb személyisége, nemzeti keresztény politikus és a szlovák autonóm törekvések képviselője”. A radikális jobboldali Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére pedig törvénybe foglalták mindezt.

Egy hetekkel ezelőtt végzett közvélemény-kutatás szerint azonban Hlinka megítélése igenis megosztja a szlovák társadalmat: ugyanannyian jelölték olyan személyiségnek, akire büszke lehet a szlovákság, mint ahányan olyannak, aki miatt szégyenkezniük kell.

A csernovai tragédia és ami mögötte van

Hlinka vitatott működése összekapcsolódik a csernovai sortűzzel is, hiszen az ő támogatásával kiharcolt – ma Zsolnához tartozó – templomnál tüntettek a későbbi áldozatok. Hlinka épp a szegedi Csillagban töltötte 1907-ben kétéves büntetését, így nem lehetett ott a templomavatón sem, hívei pedig más papot nem akartak elfogadni. A felháborodott szlovák lakosság inzultálni kezdte az érkező egyházi delegációt, mire a pánikba esett csendőrség belelőtt a tömegbe. A hibás intézkedés tizenöt áldozattal járt.

A sortűz helyszínén Fico kormányfő részvételével tartott múltheti megemlékezésen elfogadtak egy nyilatkozatot, ami egyértelműen a magyarokat teszi felelőssé a történtekért, és bocsánatkérésre, illetőleg kártérítésre hív fel. A memorandum szerint: "a szlovák patrióták lebecsülése, üldöztetése, bebörtönzése, gyakori lemészárlása, a szlovák iskolák bezárása, vagy a Szlovákia elleni 1919-es, 1938-as, 1939-es, 1944-es és 1968-as katonai agresszió ténye tipikus módon jellemzi a Magyarországot soha meg nem támadó szlovákokkal szembeni magyar bánásmódot". Ezen is túlmegy a dokumentum másik gondolata, hogy "Magyarországot az igazságosság nevében joggal ítélték el a béke és az emberiesség elleni elévülhetetlen gaztetteiért."

A történelmi tények azonban árnyalják ezt a sarkalatos álláspontot, hiszen a tüzet nyitó csendőrök, ahogy a tűzparancsot kiadó őrsmester is, liptói szlovákok voltak. Továbbá gyakran feledésbe merül ama következmény is, hogy 1910-ben a rehabilitált Hlinka felszentelhette a templomot, és plébánosként szolgálhatott Rózsahegyen. Ezek természetesen nem mentik a Monarchia kemény, és gyakran intoleráns nemzetiségi politikáját, mutatott rá Roman Holec történész.